Körök, gyűrűk, bugyrok – a szódásló apoteózisa

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
        (József Attila: REMÉNYTELENÜL)

 

 sarkanyoloVálogatott verseinek nyitó fotográfiáján Béri Géza látható, egy köztéri padon ül – de a padnak se ülődeszkája-, se háttámlája... Lehetne-e képben kifejezni jobban az alkotó ember zsigerig-, csontig hasító gyötörtetését? Lehetne-e pontosabban megközelíteni, eleven költőnek a valóságba kötő viszonyrendszerét? Aligha!

Költőről, alkotásairól készülöm rögzíteni személyes benyomásaimat, megérzéseimet, tán nem kegyeletsértő tehát, ha József Attila sorai jutottak eszembe. Valamire való alkotó mind, munkáiban azt a határa nincs kiszolgáltatottságot, egyedülvalóságot kísérli meg szavakba, gondolatokba párolni, ami mindennél jobban elhatárolja, egyszersmind beleköti őt a kívül-bévül megélt valóságba, a mindig torzképével riogató, valójában megragadhatatlan örök létezésbe. Ezen a nyomon kísérlem meg hát a fölismerést ez írásban, Béri Géza néhány novellája-, verseinek szóképei nyomán, másokra hagyva az ilyen-olyan okos elemzéseket, néhol semmitmondó, de szépen a céhszabályzathoz csiszolgatott tanulmányokat…

Úgy vélem, minden alkotás egy-egy személyes mitológia, a tudható valóság és a mögöttes tartományok leképezésére. Ezért aztán amennyire általános érvényű, úgy annyira személyesen egyedi is. Bármiféle csoportosítás, szerkesztés egy novellás- vagy verseskönyv tartalmának összeválogatásában erősítheti, de gyengítheti is a tartalmi egységek erejét, sugalmainak igazságát. Szerető gonddal és jó érzékkel válogatott novellafüzért jelentetett meg a Stádium Kiadó Béri Géza írásaival, A SÁRKÁNYÖLŐ címmel, melynek rejtekes világát Kirják Miklós grafikái segítenek megközelíteni.

A lélekből zengő valóság és azzal feleselő torz anyagi mása egyeztethetősége vagy különbözősége – egymásrafeszülő ritka szövetek alakította hullámképekhez hasonlatosan –, tartalmi feszültségeiben keletkezteti bármi írásmű igazi értékét. A megélt világ és az abban torzult személyiség, a vágyak és az álmok szakította sebek megvallása, kitakarása teszi hitelessé Béri valamennyi, e könyvben olvasható novelláját. Ez az őszinteség fűzi össze a valóságos- és az álomszerű képeket, az eleven jelenlétet és a mítikussá nemesedő, régmúlt ködeibe vesző meseszövést. Mindkét síkon kiváló bajvívó az író, tárca tömörségű kisnovellákban is ugyanez a távolság, mélység kényszeríti az olvasót a vele való közösség felvállalására. Tehetné ezt azzal is, hogy csak tárgyilagos pontossággal, szikár szerkezetben leírná mindazokat a sorscsapásokat, melyeket rámért saját kora, élettere. De azt olcsó hatáskeltésnek tudja. E tudat tette igazán jó, egyéni hangú íróvá, költővé; így válhatott a valóság varázslójává, festett vérzés haszonlesi kufárja helyett.

Terjedelmi okból nem vállalkozhatom valamennyi, e kiadványban megjelentetett novella taglalására, leszögezem azonban, szerkezetépítésben, meseszövésben mind egyformán míves darab. Nem minuciózusan kerekre formált, írószakmai mesterdarabok, sokkal inkább az írói lélek magyarázhatatlan, finom rezdüléseit továbbhullámzó miniatúrák, mégis, ott van bennük a behatárolhatóságában szűkké lett valóságos világ. Minden kis- és nagyszerűségével.
Az Amatőrfilm és az A szódásló című novellákban – bizonyosan a gondos szerkesztés miatt kerültek a könyv végére – összegezhető Béri Géza hitvallása a létről és az emberről. A könyvben szereplő megelőző novellák, tárcanovellák néhol megoldatlan belső feszültsége, ebből feszülő ív itt, e két novellában jut nyugvópontra, s noha az élő valóság esszenciáját nem képes leírni vagy befogadni egyikünk sem, fontos adalékot tár elénk a szabadság és az elmúlás megértéséhez.
Fontos, mert mindnyájan ezer, olykor gúzsbakötő szállal vagyunk a létezésbe kötve, legtöbbször nem is tudjuk, ilyen-olyan válaszreakciónk abból az előképből veszi a mintát, amelyet szüleink, közeli rokonaink, barátaink, a szűkebb-tágabb befogadó közösség eléggé rövidre szabott mozgástere sugallott. Ezek mögött – fölött? – létezik azonban egy második valóság, a lélek valósága, szabályrendszere, ami sokkal fontosabb igazság betöltésére, megélésére kötelez: ember voltunk csak gyarlóságaink, hibáink, bűneink akár ki sem mondott nevén-nevezésében teljesedhet ki, hogy gyógyulhassunk azoktól, szépen, egyszerűen. Mert létezésünk egyben tanúságtétel is arra, hogyan hajlottunk angyalaink, démonaink sugallatára. Hiszen elkerülhetetlen a végső megmérettetés, akár az Amatőrfilm című novellában. ...
   – Nos, ha valakit agyonlőnek, nem ugrik egyet se. Összemegy. Várjatok. – Azzal levetette a zakóját, egy szék karfájára akasztotta és a figyelő fiúk felé fordult.
    – Egyszerűen összerogy. Mintha a térdéből kivennék azt a rugót, amelyik eddig tartotta. Így – roggyatotta meg térdeit Dombrádi –, aztán a dereka, válla...
    Puhán, tökéletes mozgással omlott le a parkettára, akár egy rongycsomó.
   – Bitang jó! Állati! Látod, ezt így kellett volna! ...

Lehetőségeink, életterünk mindig hiányt ébreszt bennünk. Valóságos-e ez a hiány, vagy csak mohóságunk keretei duzzadtabbak – ítélje meg ki-ki. Azonban, hogy miképpen éljük meg, építkezünk-e szorgalommal abból, amink van, vagy vágyainkat is épületünk falába zárjuk, törvény szerint határozza meg állékonyságunkat, erősségünket.
   Az ember megtörhető, semmivé tehető, bármekkora lélek támogatja is szellemét. Az elme belefárad, meghasonlik a kényszerített szabályok özönében, a rutinszerű föladatismétlés terhe megemészti a józan ítélőképességet. Vagy éppenséggel egyélűvé teszi azt, szikrázó vonzással jelöli meg a szabadulás irányát, az utosó, mindent föloldó lehetőséget. Nincs ebben ítélet, nincs megmásíthatatlan parancs, csak a valóság hideg szabályrendje: az álandóság, korlátainak határáig mutatkozhat állandónak, a biztos ismeret mindig káoszban oldódik föl.
   Igen, az ember megtörhető. A lelke azonban sohasem! Zúzott test, csorba elme mögé bújik, mert át kell vészelni a hétköznapok taposómalmát, a vesszőfutást, amibe napról napra kényszeríti a gyáva-gyilkos hatalom a szenvedő testet, mert a valóság sosem örök érvényű, mert a kegyetlen parancsszavak mögül előbb-utóbb kierősödik a jámbor hívás.

Az A Szódásló című novella nagyszerű képes beszéd mindannak leírására, amit versben lehetetlen megragadni, amihez egyszerű szavak kellenek, ami csak ebben a parabolában tud fölodódni, csak ebben a valóságszövedékben tudja megmutatni színeit, mintázatát.
   A monoton, egymásra épülő képek sorakoztatása, ebben leírt gyakorlatiasság, mint életút értékű életvitel kisszerűségének fénybeállítása jeleníti meg azt a szürke, poros hátteret, melyben mindnyájunknak rövidebb-hosszabb szakaszban, olykor élethossziglan kell léteznünk, báván vagy fogcsikorgatva. És nincs feloldás, nincs valódi enyhület még úgy sem, hogy az ustorral már nem verik végig gebe oldalunkat. De a szakmányból kilépni nem lehet, a szódáslegény jólétét nem veszélyeztethetjük, ha belepusztulunk is. De nem is akarjuk már, hiszen ott állnak a szomjas népek a járdán, kezükben az üres szikvízes üvegekkel, hogyan is akarnánk megrövidíteni őket. Miről tehetenek ők? Csak szomjasak, a csapvíz pedig zavaros, ihatatlan. Azt csak mi kapjuk, jótevő kocsisunk akaratából, ha a gyorsan kiürült abrakostarisznyát leoldja szájunk elől az utosó forduló után. És tudjuk, holnap ugyanígy fogjuk végigbotorkálni kocsi elé fogva az ismert utat.
   A lélek szűköl, az elme mit se tud kezdeni vele, összezavarodik. Hogyan is követték egymást a parancsok? Mikor vét majd, és mikor büntetik?
... imbolyogva tett néhány lépést, ekkor mintha szóltak volna, hát trappolni kezdett, persze, gyanította, hogy gazdája, illetve aki mostanában hajtani szokta, nem szállt fel a bakra, akkor mégsem kéne így nekiindulni, de most újra szóltak, megzavarodott, ügetésbe csapott, a rossz úton nagyokat zökkent a kocsi, az üvegek csörömpöltek. ...
A test már maga teszi azt, ami az egyetlen igaz lehetősége, futni előre, menekülni a teher elől, ami, ha most nem rázza le, megöli, maga alá gyűri. Csak egy végső nekirugaszkodás, csak az utolsó, mindent helyretevő vágta, csak a legutolsó erőfeszítés a lélek szabadsága felé, a fénylő horizontba.

Eképpen futunk mindnyájan a poros-piszkos útjainkon, többnyire mások kedve szerinti célok érdekében, a zablát pedig sehogyan sem tudjuk nyelvünkkel kipiszkálni levegő után kapkodó szánkból. Gyönyörű példabeszéd, hiszen az ismeretlen út végén mindnyájunkra az egy-mindenség vár, futásunkat a kocsmapult mellé visszarettent szeneslegények pedig majd úgyis félremagyarázzák.

*

eszmehalaknakAz Eszme, halaknak címmel, Béri Géza nyolcvankilenc versét felsorakoztató válogatás a könyv szerkesztőjének érzékenységét dicséri, a versek közé fűzött Georges Rouault képek és családi fotók föl-föllibbenő sikolyokat, zengő harmóniákat bűvölnek az olvasó versvilágjáró csöndjébe.

Mindenek előtt leszögezem: Béri Géza írásai által halhatatlan! Oktalanság lenne, ha sóváran arra gondolnánk, talán ha máshogy... és akkor miket írt volna még! – de ezt csak papzsák-telhetetlenség, vagy távolságtartó, csalhatatlanságba korhadt ítészek gőgje mondathatná. Életműve így teljes, ami abból hiányzik, arról adjon számot az, aki kevesli.
   Halhatatlan, persze lelke által mindenképp, mert lelkében ami ő, része az időtelen univerzum tudható és tudhatatlan egészének.
   De halhatatlan azonképpen is, amint szavai, gondolatai, sejtései, sugallatai átlengik az olvasó elméjét, majd utat találnak a szív leghátsó zugáig is. Mondhatjuk, fizikai értelmében is elnyerte szelleme a tovább- vagy együttélést mindnyájunkban, bízó reményem szerint.

Ilyen rövidke méltatásban óhatatlanul megoldhatatlan dilemma elé kerül az összegző, mely verseket válasszon, hogy minél teljesebb képet tudjon festeni a költőről. Ilyen merítést én nem ismerek, ezért azokat a verseket fogom előcitálni a könyvből, melyek a legerősebben zengették meg bennem az örömöt vagy a fájdalmat. Korlátok miatt csak néhányukat.

Béri pokoljárása kétszeres, megjárta a bosszúszomjas hatalom poklát Nagy Imre és Hegedüs András kormányok idején belülről, azt túlélve a Kádár-kormány rémségeit kívülről is, de abban az értelemben szintén, hogy szellemi pokoljárásának maga lett önnön Vergiliusa. Fizikai valójukban tapasztalta meg minden fertelmek köreit, azok belső gyűrűit és a legszörnyűbb bugyrokat egyként. Aztán megtétették vele dicső néptársai ezt az utat szellemében, elméjében újra meg újra. A nyomorúság pedig öl. A jól tervezett prolivircsaft cinkossá tette egész korát, költőtársait, s ami a legszörnyűbb, őt magát is maga ellen. De mennyi az a pár évtized! Mi végre az elszenvedett, mindenféle gyötretés kínja! A versekben ő tiszta, emelkedett és sugaras lélek! Béri Géza alkotásai kihagyhatatlan részei a magyar és az egyetemes kulturának! És csak ez számít... Vagy talán ez sem...

 Zsoltár című fohásza még érdektelen is lehetne, hiszen hallottunk már elég könyörgést szenvedők felől egekbe szállni, de a két utolsó sor feledteti velünk a kuncsorgás szégyenét, önös hiábavóságát:
Ments meg uram, adj már nyugodalmat, / szerezz keserű szívemnek békét, / lehessek az, aki éjjel alhat, / ne ébren lássam meg napod fényét, // dörömbölök, nyíljék kapu rajtam, / bentrekedt sikoltozásom szálljon / színed elé, ne hagyj el a bajban, / segíts túl a végső akadályon, // hadd haljak meg szelíd, ép elmével, / siettesd, de őrizd szép halálom, / szégyen nélkül búcsúzhassak még el, / hogy ne kelljen magam megutálnom, // ments meg uram, békét, nyugvást adjál, / s legyen kéz, ki kegyesen elhantol, / ne kényszeríts több lennem magadnál, / ments meg immár engem önmagamtól.
Így, csakis így válhat méltóvá az áhított kegyelemre, csak az önérték biztos tudása, csak a megnyugvást adóval való teljes azonosság hite emelheti föl az érdemesek körébe, csak ez a bizonyosság teheti őt a kufárkodó Jóbnál különbbé:
ne kényszeríts több lennem magadnál, / ments meg immár engem önmagamtól.

Szóképei látszólagos egyszerűségükben is pompásak, teli rejtett belső jelentésekkel, amelyek eredményeként fölösleges a rafinált szerkezetű vers-épület, túlfodrozott vízű lavórba hazudott tenger:
Kezdetben volt a fenn s a lenn. / Aztán mindössze négy világtáj. / Kettőt tart számon a jelen. / A világ szűköl. A világ fáj. (Világkép)

Vagy a Menekülés című négysososban:
Menekülés, ha alszom néha, / lefekszem – az is menedék, / mert állva kell meghalnom egykor, // holott azt fekve illenék.
– mennyi fájdalom, szorongás lapul e rövidke versben! Vádbeszédnek is beillő kiáltás, messziségből földerengő Golgota vesztőhelye...

Hosszabb lélegzetű versekben is parádés módon építkezik, gondja van kőcsipkékre, égbeszökellő tornyokra – már-már a Sagrada Familia templomát idézi a kép, ami ugyanakkor friss, mint egy csípkelődő falucsúfoló, mint egy gyerekdalocska (Visz az út):
visz, visz, visz az út, / járok még egy iszonyút, / irányt, vakon, ha cserélek, / mint a riadt denevérek, // száll, száll, száll vakon, / be a nyitott ablakon, / csillárfény gyúl, kábul, retten, / hol az ég? ablakkeretben, // ...
– de a felsorolásban már nem fokozható a zokogásba torkolló ál-jókedv,
... // fénysebesség, csigamászás, / gesztus, vagy csak hadonászás, / rogyj, rogyj, rogyj le ég, / eső, ess egy kicsikét, // ...
– hogy megtisztulhasson végre a test, a lélek a csöndes eső éltető cseppjeitől, bár az út hossza nem látszik rövidebbnek, a léptek sajgó fájdalma sem fog enyhülni végeérhetetlenig:
... // buszok, kocsik, villamosok, / számig fröccsen fel a mocsok, / szív, máj, lép, epe, / döng az úttest közepe, // van értelme? Értelmetlen? / kérdezem én, kell-e mennem? / visz, visz, visz az út, / járom én az iszonyút, // amíg járom, addig élek, / rebbenjetek denevérek!
– mert nincs feloldozás, nincs megbékélés, nincs vége az útnak sosem.

Béri Géza sosem adta föl, sosem vesztette el hitét a jobb, emberibb életben. Még börtönévei alatt sem, pedig ott, akkor változást, szabadulást vizionálni, rá életfogytig tartó elzárást kiszabó jogrend éveiben ez olyan illúzió volt, amit csak kevesek, csak a tiszta lelkűek reméltek valóságosnak. (Életfogytiglan)
Legalább séta volt, sütött néha a nap. // Okkal lázongtam, nem is csodálkoztak. / Vigyáztak, meg ne szökjem, s enni hoztak. // Legalább séta volt, sütött néha a nap. // Kétségbeejtő hosszú évek múltak. / De tudtam, rab vagyok, ki szabadulhat. // Legalább séta volt, sütött néha a nap.
Ezek a sorok belső erőtől duzzadnak, a szaggatott, rövid mondatok úgy csapnak vissza, mint bűnbánó szerzetes hátába a flagellum. Bűnbánó, hiszen már-már önbűnné váló sóvárgás fogalmazódik meg e sorokban, ami könnyen csaphatott volna át önpusztító megadásba. Bérit azonban áthatja az igaztalanul rámért sorsának jobbra fordulása, hiszen tudja, az üldöztetés nem tarthat örökké, a bűntelennek meg kell igazulnia az ég törvényei szerint.
... / De tudtam, rab vagyok, ki szabadulhat. // ...

Béri tudja, a végelszámolásnél mindennek súlya lesz. Súlya a cselekvésnek, a halasztásnak, a szónak és a hallgatásnak szintén. De azt is tudja, hogy az ítéletet kinek-kinek magának kell majd meghoznia végül. Egyetlen igazi valóság marad, az elfogadott önazonosság. A tapasztalatban feltárulkozó Univerzum. Tovább című versében így zárja összegző képbe:
Egy lépést csak. De minden nap. / Így lesz elérhető a végtelen. / Ki lassan jár, az is halad. / Porlik a rög toporgó léptemen. // Számonkérik. Megmutatom / az utat, melyet eddig tettem. / S továbbmegyek. Ha kell vakon. / Lent meddő föld, és üres ég felettem.

Béri írásművészetében messziről sem találhatni festett vérzést, giccsé iszaposodó álvalóságot, hatáskeltést. Minden szava, gondolata az át- és megélt gyötrelmek tükre, amit nem csak bőrtönévei, de szabadulása utáni életének üldözöttsége, kitaszítottsága formált hitelessé. Hitelessé és sokrétegűvé, amiben a szavakkal, képekkel leírt, szenvedést hozó világ fölött – mögött? – ott dereng az igazi fény, valóság, ahol nincs árnyéka semminek. Önnön élő létezése és abban végsőkig feszülő hiányok együtt teremtik meg azt a sajátos mitológiát, ami csak őáltala nyerhetett értelmet, immáron örökkön örökké.

Végül, idehívom Béri Géza sorait az A szódásló című novella záróképéből:
... A templom mellett kanyarodás nélkül vágott át a téren, bokrokat tiport szét, virágágyásokon hurcolta maga után a dülöngélő kocsit, a megmaradt hátsó kerék elakadt az egyik padban, az egész tengely leszakadt, a stráfkocsi lassan deszkákra foszladozott, a nyugdíjasok a kősakktábla mellől rosszalló pillantásokat vetettek a lóra, elítélő véleményt nyilvánítottak az ilyesmiről, a rendőr jelentést tett a kapitányságon, azonnal megnézték a szikvízgyártók névsorát, az Erzsébet sörözőben elfogyott a kőbányai világos, a Tátra meg a Kossuth moziban félbeszakadt az előadás, kitódultak az utcára, persze, az is lehet, hogy éppen vége volt a filmnek, a szódásló pedig nyerítve vágtatott tovább a szűk, autókkal telezsúfolt utcán, szakadt istránggal, immár stráfkocsi nélkül. Később sokan azt mesélték, hogy Soroksár felé látták eltűnni. ...

Szódáslovakként vonszoljuk mázsás terhű kocsinkat, tűrjük a sovány kosztot, megveretést, ustor fenyegető pattogását és a mindig részeg kocsis szidalmait olykor. De tudjuk bizton, fölfelé emelkedik majd a kocsiút egy utolsó kaptatóval, és azon végig kell vágtatnunk stráfkocsival, vagy anélkül. Mert eltűnünk végül mindnyájan, Soroksár felé vagy másutt – mindegy is. Mert a Tátra meg a Kossuth mozi elkoszlott fehér vetítővásznába sose éghet be a VÉGE főcím...

Czipott György – Búvópatak, 2016/4.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo