Akit most az angyalok keresnek…

P. Buzogány Árpád gondolatai Fülöp Kálmán új verseskötetéről

fulop kalmanMásfélszáznál több verset tartalmaz Fülöp Kálmán új kötete, a marosvásárhelyi Kreatív Kiadónál megjelent Angyalok keresnek című. A Bölöni Domokos szerkesztette verseskönyv borítóján Kedei Zoltán festményét láthatjuk, a fedőlapot Donáth-Nagy György készítette. A megjelenést Balavásár polgármesteri hivatala anyagilag támogatta.
*
A rezignált hangú szerzőnek több kötete is megjelent már, ám aki újként veszi kezébe a múlt év utolsó harmadában forgalomba került könyvet, alig pár oldal elolvasása után is rájöhet: igazi költő írásait olvassa. Olyanét, akinek jellegzetes hangja, stílusa van, mással össze nem téveszthető. A finom lírájú Fülöp Kálmánt ez a kötet is Radnóti, Áprily, Dsida csodálatos hangulatú írásművészetével rokonítja. A nagykendi alkotó nem kiabáló, magát vagy a világot nem sajnáltatja, nem sír, nem könyörög, még a ritka panaszolkodást is módjával míveli. Jellegzetesen rövid sorú és sok esetben egyetlen mondatba sűrített verseiben sajátos képalkotással fogalmazza meg mondandóját: finom remegésű érzelmeket, a kegyetlenségig őszinte gondolatokat, és általában a világ folyásával kapcsolatos észrevételeit. A bent és kint így kerül, kerülhet egyensúlyba.
    A kötetbe válogatott 152 versből valóban a világgal nem feleselő költőt ismerhetni meg. Ez azonban nem értékítélet, és nem jelenti azt, hogy ne lenne véleménye a világról, illetve ne lennének olyan felismerései, melyeket a már említett sajátos, néha éppenséggel meglepő, mert újszerű, ám mindenképpen egyedi módon, szavaival megrajzolt képi világ által tesz művészivé, egyszerűbben fogalmazva: juttatja az olvasó szeme elé. Talán amiatt sem feleselő költő, mert jól ismeri azt a világot, melyet most, itt élő emberekként, magunkénak mondhatunk. Sőt azt is sejti, talán tudja is: parányi tiltakozásainkkal nem állíthatjuk lábra, amit oly sokan igyekeznek fejre fordítani... A zord pokol/ most is sarjadzik/ bennem – fogalmazza meg (Ott volt), Kapuk című verséből pedig könnyű kiolvasni azt a bölcsességet, amely kevés emberre, és még kevesebb alkotóra jellemző: „Ma már/ úgy békülök ki/ önmagammal,/ mint akit/ nem vádol/ az emlékezés/ és tisztasága/ megszépíti/ a folytatás/ kinyíló kapuit/ a letisztult/ délutánban." Máshol a változás múló tisztaságát említi (Felhőkre karcolom), sorsunk pedig „égbe kiáltó tüzek/ jelzésrendszere/ a szorongás oltárán". Egyszóval tudja ám ez a költő, hogy mi a létünk sansza, és az is kiderül a sorokból, hogy értelme mi lehet.
De ahelyett, hogy az erre vonatkozó megfogalmazásokat szemelgetném ki a kötetből, kissé szűkítve a pászmát inkább azt emelném ki, hogy önmaga, a költő, alkotó ember helyzetéről, szerepéről miket jelez. Hát nem diadalmenet, és nem „fenyegeti" a megdicsőülés sem talán. Változás című versében így fogalmaz: „üres lapokra / karcolom a végtelent", illetve: „zuhogó záporban/ verssorokat/ formálsz" (Zuhogó záporban). Ebből felsejlik az elkoptatott szókapcsolattal alkotói felelősségnek nevezett hozzáállás pokoli kínja is. Illetve: „értelmem síkján/ dől el a játszma,/ szabad az elme – / én vért izzadok/ üres lapokra:/ szavakat versbe. (Váz és keret). Ez a kín lelket koptató: „Elnyűtt sorokban / – mint sziámi ikrek – // összenő minden / a történés falán // a megért és várt,/ nyers, táguló tekintet/ megsárgult lapok/ üres oldalán (Elnyűtt sorokban). Még a múzsa szerepére vállalkozható lény is ezzel kapcsolatos: „övé a tűz/ s én látom/ Őt a fényben,// az élet/ apró/ történésein,// egy megszülető/ vers/ ígéretében" (Én látom őt),máshelyt: „repülsz a fénybe/ egy vers tenyerén" (Nem maradsz).
    Lehet-e ebből kilépni, szabadulni, elmenekülni? Ez is megoldás lenne, lehetne, ha csak ideig-óráig is, ám Fülöp Kálmán számára bizonyosan ez sem lenne megoldás, inkább gyáva meghátrálás, a Kicsontolt ösvények sorai szerint: „Egyszer elindulsz/ a névtelenség/ pangó magányából,/ kicsontolt ösvények/ virágporát taposva,/ miközben versvégek/ rímeit morzsolod/ felhőkre s magokra".
A vers, a szó fontosságát ilyen sorokból érthetjük meg: „a mindenség szava (...) barátként van mindig veled// egy verssor édes ritmusában (...) génjeimben hordozom világom/ s verseimben az életet"(Harmónia).
Azt mondják,/ üvegharang hangzása/ van verseimnek – olvassuk más helyen (Ezüstbuborékok). És „a madárzsivajban/ egy kibomló vers kontúrjai/ kapaszkodnak/ a napnyugtába" – láttatja meg velünk(Napnyugta). Mindennek köze van a vershez, a szóhoz, a verssorokhoz: „Rügyek/ a tavasz/ apró duzzadásán// melyek reggelre/ úgy pattannak/ tűzbe// mint nyers sorok/ az éjszakák/ csatáján// csillagok csendjén/ verssorokba/ fűzbe" (Verssorok).
Hogy mit tehet hozzá a világhoz a költő – ugye erre vagyunk a legkíváncsibbak? Fülöp Kálmán kérdés nélkül is válaszol erre kötetében: „fakó fény kalászát/ vers-kévékbe raktam" (Mert nagyon szerettem), „én versbe öntöm/ az éj homályát/ és tisztára seprem/ felétek utamat" (Az éj homályát). Aztán, félmondatnyi, pár sornyi-képnyi utalás után egész verset is olvashatunk erről: „Ha csak azért születtem,/ hogy néhány verset írjak,/ már akkor is megérte:/ én hálát adok az Úrnak!" (Mondat). Ez talán csak a lírai én válasza, amit el kell fogadnunk így is. Ebből sejlik fel, hogy költőnknek mekkora gyönyörűség életét így élni, még akkor is, ha a kín igencsak drága ár, főleg mások szemében, egy-egy költeményért. Ám rátaláltam az igazi válaszra, azokra a sorokra, amelyek – mint annyi nagy költőnk esetében szorongatott-szorongó korokban – a feladatot is kijelölik. Azt a tennivalót, amit még a fennvaló sem bízhat akárkikre. Ebből úgy érezhetjük, helyettünk is kopik Fülöp Kálmán pennája, mi pedig abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy helyettünk is cselekszik – ha már arra mi kissé alkalmatlanok vagyunk, talán e szerepünkben vagyunk, leszünk, lettünk része ennek a költeménynek: „mások is voltak,/ éltek, sírtak és szerettek,/ és biztattak, ne maradjak/ néma gyermeke/ ennek a kornak" (Letagadott igazságok).

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf