Payer Imre: Idilli Káromlás
Jagos István Róbert: EMBERKÁROMLÁS kötetéről
Jagos István Róbert költészete alanyi, élményköltészet. Harsány, alapvetően mégis konzervatív. Társadalmi, lélektani látlelet a nyersanyaga, de a személyiség erősen hangsúlyozott perspektívájában. Éppen ezért a személyesség módjára kérdez rá magában az olvasó. Ez leginkább nem jelenidőhöz közelálló, a pillanatfelvételhez hasonlító új szenzibilitásra jellemző. Nem, mert a lírai én mindig metafizikai – tehát időtlen – távlatba helyezi önnön értékrendszerét és saját magát, nem a felcserélhetőség, következményes jellegű, mindenféle szubsztanciát érvénytelenítő világa érvényesül. Már maga a könyv címe is erre utal, a szakralitásra utaló Emberkáromlás, mintegy a visszájáról erősíti meg a tradicionális értékrendet. De a népképviseleti vallomás beszédmódjába sem illeszthető ez a fajta személyesség. Önmagát képviseli. Leginkább a Nyugat vagy a Nyugatot is közvetlenül megelőző költészettörténeti korszakra emlékeztet. Ennek hagyományát újítja meg Jagos István Róbert. Ami a költészet szerepét illeti, nála a fájdalmas bohém mint kulturális, lírai szerepfelfogás a jellemző, ezt írja meg a mai viszonyok tekintetében. Poétikailag ennek a szemléletnek a kötött forma előnyben részesítése, a rímes prozódia, a strofikus szerkesztés felel meg, habár a szerző nem idegenkedik a szabadverstől, sőt a szóizolációt alkalmazó avantgárd technikával is él.
A társadalmon kívüliség beszédhelyzetét választja a szerző. Nem a csavargóét, de azt, aki lélekben nagyon közel áll a hontalanhoz, akinek nagyon erős vágya a hazára találás. Költészettörténetileg, a vagabund, garabonciás költőszerepet viszi tovább. Olykor szinte tényleg a középkori életérzést felelevenítve, nagyon gyakoriak nála a bűnbánó, Istent megszólító költemények. A költő a hétköznapi bűnös, (ön)elítélt életét verseli meg a transzcendens rejtőzködő fényében. De a kétely, a teljes metafizikai elkeseredés sem idegen tőle. Így ír politikáról, közéletről is.
Alapvetően mégis saját életét próbálja áttekinteni, erről akar tanúságot tenni a szerző, a gyerekkori nehéz múltról, édesanyjához, feleségéhez, gyermekéhez, költőtársaihoz fűződő kapcsolatáról. De mindebben az elveszettség aurája dereng. Olykor nem is dereng, hanem harsányan villámlik. Egy-egy szó, mint az elkeseredett köpés, mondja ki az igazát. Ugyanakkor mindebben az elkeseredésben mégis van valami idillikus. A kötetben szerepelnek visszatekintő, elbeszéléshez közelítő versek, illetve nagyon sűrítetten titokzatosak, vannak plasztikus realitáson alapuló, és imaginatív, többszörös áttételű metaforaláncok .
Mintha gyónásokat olvasnánk, hiszen a költő legközelebbi társa maga Isten.
Sehol egy kereszt , vagy épp egy csontkéz,
a sérült angyalok piacot járnak.
Alkudoznak, tekintetük, mint a prés,
mely alól kiszűkölnek a vágyak.
A csillagok Isten agg szemei.
Hályog rajtuk az alvadó tejút.
Vakon botladozva karol belénk,
tudván, egyszer elhagyjuk valahol. (Eretnek)
A szerző bohémsága mögött a transzcendenstől való elhagyatottság, a metafizikai elveszettségtől való félelem rejlik.
Payer Imre
Jagos István Róbert: Emberkáromlás, Dél-Alföldi Művészeti Kapocs Alapítvány, 2017
