A tárna és a kincs

LégycsapóünnepCzipott György új kötetéről


Miközben olvastam Czipott György, Légycsapóünnep című új verskötetét, a felbukkanó egyéb benyomások mellett, szerzőnknek két, tartósan jelen lévő poézisformáló szándékára lettem figyelmes: az egyik az utómodernitás verseléstechnikáját előnyben részesítő elköteleződése volt, míg a másik a szokatlan szóösszetételek iránti fokozott vonzalma. Alapesetben e két, a kötet számára karaktert adó törekvés közül a szokatlanságra törekvés egyfajta megújulásigényre, míg az utómodernitás gyakorlatát továbbéltető, a posztmodern verseléstechnikát csak módjával befogadó költészet pedig ennek az ellenkezőjére utal. A gyanútlan, csupán megszokásból olvasó befogadó első szándékból ezért akár arra is gondolhatna, joggal, ahogy jómagam is tettem, hogy a kötet érdekesebb, izgalmasabb opusai inkább a szokatlanra, s ezáltal a korszerűre törekvés szándékából fognak kirajzani, s hogy a hagyományőrző attitűd funkciója a kötetben inkább ezek friss karakterének a háttérből történő jobb kiemelésére fog szorítkozni. Ám ahogy haladtam előre az olvasásban, rá kellett jönnöm, hogy esetünkben ez nem így van.
    Túl tévedésemen tehát látom, hogy a gyűjtemény legerősebb opusai a kötetnek épp a szokatlan szóösszetételeket mellőző, inkább a hagyományhoz tartozó, a Nagy László, Juhász Ferenc, vagy, hogy egy élő, kortárs költőt is említsek, a Varga Rudolf munkásságával fémjelezhető, kisebbik hányadához kötődnek. Érdemes hát mindjárt a Nagy László stílusára hajazó, Csak legyél… című nyitóversből, e klasszikus szépségű munkából idéznünk, már csak szerzőnk költői kvalitásának érzékeltetése érdekében is: „kézre ha vár hegedű, / estlila illatú kéj, / csönd, amint zengeti éj. // télt sose félj gyönyörű! // seb, mikor varrja be tű, / mámoros őszi virág, / rügyre fakadt csupasz ág. // télt sose félj gyönyörű! (…) álmaimon köszörű, / csillagok léptem elé, / zsámolyom vége felé…, // télt sose félj gyönyörű”. (7)
    Czipott György kéttucat, mondhatnánk hibátlan verse a klasszikus ihletésű Csak legyél… című opustól a Pályaszél című posztmodern alkotásig ível. Itt jegyzem meg, hogy a kötet ízig-vérig posztmodern darabja az Ennyi című képvers, de nem a képpé komponált forma, hanem a bizarr – azaz az egymással laza, vagy az egymástól elkülönült értelmi kapcsolatban lévő mondatok – technikáját is alkalmazó szöveg okán. De lássuk előbb az utó-modernből éppen posztmodernné átalakuló Pályaszél című opust: „nincs már / nincs itt / nincs / emberség / se hazafiság / lúgozott népben / nincs már itt semmi / csak pókhálós édendiszkó / csak olcsó sör meg / büdös kerítésszaggató”, írja. Ezek már dísztelen, szövegszerű sorok a posztmodern, realista eszköztárából. „(Á)gáll / csontvézna / svájcisapkája / füleit / szélbefeszíti / billegve hadonászik / szurokkáodvult fogait / szemafórozza szája / fúj savló bikagőzt / a bor-sör / kultúrház / előtt”. A teljességet, a korlátozhatatlanságot vállaló vers a posztmodern közéleti, antropológiai ágához tartozik, szemben a nálunk elterjedt, a közéleti tematikát korszerűtlennek minősítő, ezért a politikumot, a képviseletiséget a poézis témavilágából száműző, homogenizáló ágával. „de hát / pénze is csak / hónapfélig tart ki / drága a diszkó / meg a szesz / ha nem volna / olykor / hígító…” A vers dőltbetűs része vendégszövegre utal. A szövegátvételek, az intertextualitás ugyancsak a második modernitás verselésének egyik jellegzetessége. Szerencsésebb lenne azonban, ha szerzőnk jelezné a szöveg forrását, akár csillaggal jelölve, akár egy kötet végi szószedetben, főleg így, hogy kötetében viszonylag gyakran él ezzel a megoldással. A szöveg stílusából ítélve, esetünkben egy Varga Rudolf adaptációról lehet szó. A vers az elesettséget szimbolizáló, a hazafiságot, az emberséget egy cuppos sárban vonszolt, leszakadt, rozsdás biciklilánchoz hasonlító, erőteljes képpel fejeződik be. „köp / harákol / vonszolja / cuppos sárban / a leszakadt / rozsdás / bicikliláncot / a hazafiságot / az emberséget… / hajh… / dideregnek / keresztek / buzogányok / barokk harangok / csendőrtollak valahol / üveges tárlóban”. (87)
    A teljességhez, a korlátozatlansághoz kötött korszerű verselés posztmodern áthallások révén hívja életre a közösségi beszéd történetiséget is hordozó, a hagyománnyal is kapcsolatot tartó közegét. A kötet legjobb darabjainak írásaktusában a közösség szószólójaként jelen levő én épp a bizarr technikájának alkalmazásával áttetszővé tett nyelv révén válik – illetve immár a vátesz szereptől elemelt pozícióban is marad –, a vers poétikai dinamizmusát biztosító, esetünkben több alanyt (Ego töredéket) is összefogó szubjektummá. Ahogyan azt az Ennyi, című vers képszerűvé tördelt sorai is példázzák.
Ennyi verskép
    Ebben a szerző az Egyet, mint a mindent magában foglaló életegót, úgy is, mint önnön emberi létét, az én egyes szám első (Lehelek), második (Látod, te) és harmadik (röppen semmivé) személyű töredékeivel teszi az olvasó számára hozzáférhetővé. S teszi a fikcióban ábrázolt történetet, léte kiszolgáltatottságát – a techné poétikai szimbólumrendjét megképző szóhasználattal (korcs darázsra, csillagok közé, hulla, valóm pendülése, stb.) – láthatóvá.
    A Légycsapóünnep kiválóságai közé tartoznak azok a versek is, melyekben szerzőnk szóújító kedvét visszafogva inkább a formák fegyelméhez igazodva fogalmazza meg üzenetét. A Talán és a Tökfaragáshoz című verseket mindenképp meg kell, hogy említsem. Ezek, feltehetően a gondos szerkesztés révén a kötetben tüköroldalon követik egymást. Mindkettő klasszikusokat idéző színvonalon íródott, a lét és a múlandóság toposzait hordozó idol, jelző-szonett. Az utóbbi: „Tűnhet úgy, minden elhagyott. / De semmi nem vész, úgy hiszem, / miként, hintál levált ballaszt / hajó utáni farvizen, // mert hullámoknak része már. / És mindegy, gőzös vagy ladik…, / se jó, se rossz nem tűnhet el. / Nem bánt bűn, mi megváltatik, // enmagát hintáló tömeg.” (79) Míg az előbbi, híven kezdősorához, ügyes leleményként a szonettformát fordítva adja ki, előbb a három, utóbb a négysoros versszak következik: „Talán minden fordítva lesz. / Fölül homályló pince, lenn / fölfelé csöppenő eresz … Talán lesz vakító zengés, / vagy bársonybálákmélye csönd…, / lét tévedésnyi útkereszt…, / benyel tán örvényes körönd – // megnyílnak majd bejárt terek. / A fák, hegyek…, az lesz nehéz. / Avas emléket, akárha / gyűrött papírt babrál a kéz”. (78)
    Ám Czipott György verseinek zömében szóújdonságokra alapozza újító kedvét. Hogy csak néhányat említsek a kirívóbb szóváltozatok – bár szelídebbekkel is találkozhatunk – közül: dresszkódtudó varjak, kallómalomhodik nemzetárulóipar, bordameridiánok nadírján, kaucsuksaruszagúvá lesznek, hamisopállásúrolt csontjaim, revemartgyökű kaftánújvalóság, satöbbi. Mivel azonban az új szavak inkább elkülönülnek közegüktől, mintsem beágyazódnának környezetükbe, ezért a szöveg nem kínál lehetőséget a szóalkotások szó szerint vett jelentésén túli, azt meghaladó, átvitt értelmű használatára, ezért az értelmezés számára sem nyílik meg a lehetőség a szó helyi értékét árnyaló, kiegészítő jelentéseinek – az allegorizáló, vagy a metaforikus beszédhasználatnak, stb. – a számbavételére, mérlegelésére. A szóösszetételek nem kinyitják az értelmezés tereit, hanem visszahajolva önmagukra, még a szöveg adódó jelentéstöbblettel járó lehetőségeit is önmagukba zárják. Az új szavakkal kialakított beszédmód így nem válhat egy új poézis nyelvévé. Csak sajnálhatjuk ezt, hiszen az új szóösszetételek nyelvén kialakítandó új poézis elképzelése egyébként rendkívül csábító idea, mondhatnánk minden, a költészetet megújítani törekvő kísérletezés kvinteszenciája. Szerzőnk tehát alapvetően jó úton jár, ám egy karakteres, a saját nyelvén megszólaló poézis kialakításához a csupán a szóösszetételekkel kísérletező beszédmód nem tűnik elegendőnek. Szerzőnket ezért további kísérletezésre, ám a poézis egyéb útjainak – például a posztmodern lét kihívásaiból adódó én- és értelemszóródás, a maszkosodás, a test-motívum verselésre gyakorolt tárgyiasító, avagy a politikum, a képviseletiség (alkatilag ezekhez amúgy is kötődik), stb., poézisre gyakorolt hatásainak – a figyelembe vételére biztatom. Ugyanakkor egy sikeres szóalkotásról is szót kell ejtsek, hiszen a bétemül (véget ér, megtelik, eltömődik) szóújdonsággal több versében is találkoztam, s minden szövegkörnyezetben megállta a helyét.
    Mint ahogy több versében találkoztam az Ősten szóval, vagy annak variációival is. Tudomásom szerint ez az Istenre utaló kifejezés a költőtárs, Varga Rudolf találmánya, amit költészetében Czipott György szemmel látható találékonysággal hasznosít. Végül itt kell, hogy felhívjam a figyelmet Varga Rudolf értő, a kötet lelkületét érintő fülszövegére: „Czipott György a Légycsapóünnep című új kötetében híven korábbi önmagához sosem látott, hallott, olvasott szókapcsolatokban, asszociációkban rögzíti vízióját a multiverzumról.” (…) „A multiverzumról, amely egyre ridegebb és elviselhetetlenebb lakhely a test és a lélek számára. A költő mégis őrzi hitét a tágulva széthulló mindenségről. (…) az égen túlra szegzi tekintetét, nem hallgatva a szirénhangokra, a manipulációs gépezet hazugságaira”. (…) „Czipott mai Hieronymus Boschként ebben a könyvben is sokszorosan szublimált gondolatait festi fel a fölöttünk tornyosuló baljós téridő szövetére. Így kerekedik ki az egyedülállóan hiteles életmű (…) A többi a mi dolgunk, olvasóké”. Hogy a tárnából a felszínre hozzuk a kincset.

Bereti Gábor

Czipott György: Légycsapóünnep, Hajdu-Vinpress Kiadó, Miskolc, 2017

A recenzió megjelent a Búvópatak 2017. szeptemberi számában

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf