Hagyománytörések – beszélgetés a szerzővel

szilagyi marton hagyomanytoresek 300x441

Szilágyi Márton irodalomtörténész 2016-os könyvhetére megjelent, Hagyománytörések című tanulmánykötete az 1840-es évek íróit mutatja be, kiemelten Petőfi Sándort, Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt. A könyv nemcsak azért különleges, mert egy-egy alkotást helyez új kontextusba, de választ keres – és próbál is adni – arra a kérdésre, vajon miként élhetett meg az írásból az említett három művész, és hogyan alakították ki egzisztenciájukat.
A 19. századi irodalom kapcsán a legtöbb embernek Petőfi Sándor, Arany János neve ugrik be, és például a már jól ismert Toldi az utóbbi író tollából. E mű az Arany-emlékév kapcsán igencsak előtérbe került, azonban nem mindegy, hogy milyen kontextusban. Szilágyi Márton tanulmánykötete pont ettől érdekes: amellett, hogy átfogó alkotás és a kutatók számára értékes forrásanyag, teljesen más szemszögből vizsgálja meg az említett írókat. Más kérdéseket, más elemzési szempontokat vet fel egy-egy alkotást illetően.


Mire vállalkozik ez a tanulmánykötet?
Ez a tanulmánykötet nem monográfia, tehát nem kíván átfogó képet nyújtani az 1840-es évekről. Inkább egyes műveken keresztül próbál meg bizonyos tendenciákat megmutatni, műelemzésekből áll. A könyvben tárgyalt szerzők a korszak legismertebb alakjai közül kerültek ki, tehát helyet kapott itt Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Kisfaludy Sándor.
 
Miért pont az 1840-es évek?
A reformkor alapozó szerepet tölt be a magyar irodalmi műveltségben is. Ez az a periódus, amelyről nagyjából konszenzus van az emlékezetpolitikát tekintve. Abban, amit közkeletűen reformkornak nevezünk, az 1840-es évek kiemelkedő időszak. Ennek több oka is van: egyrészt az 1840-es évek politikatörténeti szempontból jelentős, de megfigyelhető egy irodalmi változás is ekkor, és sajtótörténeti szempontból is fontos, gondoljunk csak a Pesti Hírlap elindulására. Másrészt ami szintén megfigyelhető ebben az korszakban, hogy nagyon sok tehetség alkot egyszerre az 1840-es években. Az ekkor született alkotásoknál pedig az az érdekes, miként próbálják meg a hagyományokat egyrészt folytatni, másrészt megújítani és úgy átalakítani, hogy azzal egy újtípusú irodalmiságot alapozzanak meg. Másképpen fogalmazva: hogyan visznek végbe egyfajta „hagyománytörést”.
 
Milyen koncepció alapján kerültek be a kötetbe az írók? Arany János – gondolom – az Arany-emlékév miatt foglal el kiemelt helyet az alkotásban.
A legfontosabb szempont, amely alapján beválogattam ezeket az alkotókat, az, hogy ők számomra fontos szerzők voltak. Az Arany-emlékév önmagában nem befolyásolta, hogy belekerüljön a kötetbe Arany János. Az sokkal inkább meghatározó érv volt, hogy nagyon régóta foglalkozom az életével és az életművével, az emlékévtől függetlenül is. Ami a könyv születését illeti: egy idő után észrevettem, hogy sok olyan irodalomtörténeti tanulmányt írtam, melyek az 1840-es évek műveivel foglalkoznak. Megpróbáltam ezeket tudatosan egymás mellé tenni és végiggondolni, mi az, ami még hiányzik, és igyekeztem néhány új tanulmánnyal kiegészíteni a már meglévő anyagot. Remélem, hogy a korszak reprezentatív, legfontosabb művei mind benne vannak a könyvben.
 
Újdonságokra is rámutatnak ezek az írások a szerzőkkel kapcsolatban?
Majd’ mindegyiknél van valami, ami miatt egyrészt érdemes elolvasni magát a művet, másrészt érdemes volt megírni az elemzést. A Vörösmartyról szóló dolgozat hátterét például az adta, hogy az egyik magángyűjtő tulajdonából eddig ismeretlen kézirat került elő. Ennek a feldolgozása során olyan következtetésekre jutottam, melyeknek van filológiai újdonsága is, és igyekeztem olyan elemzési szempontokat találni, amelyek még eddig nem merültek fel. Petőfi Sándor Nemzeti dalát is másik nézőpontból igyekeztem megvizsgálni: azt próbáltam meg alátámasztani és megírni, hogy amikor a Nemzeti dal igazán hatott, akkor a vers fizikai objektumként, olvasható formában még nem állt rendelkezésre, mivel nem volt még kinyomtatva, csak hallás alapján lehetett befogadni Petőfi szavalásában 1848. március 15-én. Ezzel kapcsolatban arra kerestem a választ: az a frenetikus hatás, amelyet kiváltott, mennyiben függött össze azzal, hogy először szóban hallották a költeményt a befogadók.
 
Hogyan épül fel a mű?
Két részből áll össze. Az első részben három pályakép található. Ezek azt próbálják megvizsgálni, hogy a korszak három jelentős írója mi módon igyekezett saját írói mivoltát érvényesíteni. Hogyan alkalmazkodott a korabeli irodalmi intézményrendszerhez? Mi módon próbált megélni az irodalomból? Ezt Vörösmarty, Petőfi és Arany példáján keresztül mutatom be. A második részben találhatóak a szövegelemzések, amelyeknél van egy laza időrendi sorrend, a ’40-es évek elejétől egészen a ’48-as forradalomig, illetve még tovább. Igyekeztem két olyan tanulmányt is beépíteni ezek közé, amelyek nem kifejezetten szövegekkel, hanem helyzetekkel, szituációkkal foglalkoznak. Az egyik az 1809-es nemesi felkelés, amely kapcsán azt vizsgálom, milyen megítélés alá esett ez az 1840-es években, és Kisfaludy Sándor milyen heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy ennek a köztudatban negatív megítéléssel rögzült eseménynek az emlékezetpolitikai helyét megváltoztassa. A másik tanulmány a Dózsa-féle parasztfelkeléssel foglalkozik és annak az 1840-es évekbeli megítélésével. Itt azt próbáltam megnézni, hogy voltaképpen mennyire egységesen értelmezték a káosz és a pusztulás időszakaként az 1514-es eseményeket az 1840-es években, illetve az kivételesnek számított-e, ahogyan Petőfi – nyilvánvaló provokációként – Dózsát példaként mutatta fel.

Más megvilágításba helyezi Petőfit vagy Aranyt az, hogy ők már ebben az időszakban megpróbáltak megélni az irodalomból?
Több apróság van itt, ami érdekes lehet. Most csak egy ilyen dolgot emelnék ki, amely a kötetben is benne van, és érdekes lehet. Mind Petőfi, mind Arany esetében azt szoktuk megállapítani, hogy ők már polgári hivatásként fogták fel saját írói mivoltukat, és figyelembe vettek piaci mechanizmusokat is, amikor publikáltak, könyvet adtak ki. Petőfi az 1840-es években abból élt, hogy publikált és ezért tiszteletdíjat kapott, Arany János pedig az egész életformáját az irodalomra építette, még ha nem is volt főállású írónak tekinthető. Ez azért érdekes, mert egyikük sem polgári közegből származott: mindketten egy rendi társadalom gyermekei voltak, rendi öntudatot hoztak magukkal. Petőfi – noha származása szerint nem, de apja vagyona révén – gyermekkorában egy kollektív nemességnek volt a részese. Az apja ugyanis a Kiskunságban redemptus volt, így a helyi előkelők közé tartoztak, és – bár később Petőfi apja és így maga Petőfi is elveszítette ezt a redemptusi rangot – ez egyfajta kiváltságtudatott adott Petőfinek, ami meghatározta a szellemiségét, az önállóságról vallott nézeteit is. Arany esetében pedig hajdú kiváltságról beszélhetünk, tehát az apja hiába élt földművelőként, a család úgy tudta magáról, hogy nemes, és egyébként is részese volt egy hajdúközösségnek, amely nem akarta tudomásul venni saját kollektív nemesi jogainak megszűnését. Ez a fajta kiváltságtudat hozzájárulhatott ahhoz, hogy mind a ketten megteremtették maguknak a polgári életforma lehetőségét. Arany esetében azt is lehet látni, hogy mennyire tudatos volt ez az életforma, hiszen saját fiát, Arany Lászlót egészen határozottan – pedig ő is irodalmi tehetség volt – szakértelmiségi pályára állította: bankár lett belőle, és ilyenformán jobban is keresett, mint az apja.
 
Mennyire szól a tudományos világnak és mennyire az átlag olvasónak a Hagyománytörések?
Azt remélem, hogy mindenki számára érdekes lehet. Ez gazdagon jegyzetelt kötet, tehát a tudományos közeg számára is értékes forrásanyaggal szolgálhat, ellenőrizhető állításokat tesz, így bárki utánamehet a kijelentések helyességének. Ugyanakkor nem próbál szaknyelvet alkalmazni. Ezenkívül főként olyan szövegekkel foglalkoztam, amelyek a középiskolai oktatásban jelenleg is helyet kapnak. Azt remélem, hogy mivel sok vélekedést megpróbál új szempont szerint megvizsgálni, megújítani és újabbakat a korábbi vélemények helyére állítani, szellemi izgalmat jelenthet annak, aki ezt hajlandó nyomon követni. Bár nincsenek illúzióim, tudom, hogy a 19. századi irodalom sajnos egyre kevésbé érdekli az embereket.
 
Miért szorul háttérbe e korszak irodalma?
A középiskolai oktatásban a 20. század előtti irodalom egyre inkább jelzésértékű, ez a régi magyar irodalomra is igaz, de a 18–19. századi irodalomra is. A szövegek elolvasása, feldolgozása és megismerése a középiskolában alig-alig történik meg, és ilyen módon még azok is, akik magyar szakra jönnek, az egyetemeken találkoznak először a 19. századi szövegekkel. Egészen friss példa erre a mostani 18–19. századi irodalom vizsgánk előtti beugró feladat. Elkezdtünk a diákokkal szövegfelismerő tesztet íratni, tíz idézet közül minimum ötöt el kell találniuk a tanulóknak ahhoz, hogy szóbeli vizsgát tudjanak tenni. Az eredmény pedig megdöbbentő volt, ugyanis Vörösmarty Szózatát, illetve Kölcsey Ferenc Himnuszát sem ismeri föl mindenki. Ezek után sajnos még kevésbé lehet azt remélni, hogy a 19. századi szövegek, versek népszerűek lesznek.
 
Sokkoló, amit említ.
Valóban, de sajnos ilyen körülmények között is meg kell győzni a hallgatókat és ha lehet mindenki mást is, hogy igen is értékesek és érdemesek az olvasásra a 19. századi szövegek.

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf