Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén / Serfőző Attila Búcsú (P.I. Barátom emlékére) című verséről

Ma eredetileg arról akartam írni, hogy bár a verseket általában a szépséggel, finomsággal hozzuk összefüggésbe, igenis indokolt lehet benne egy-egy jól elhelyezett durvaság, de ahogyan az már lenni szokott, közbe jött egy vers. Milyen szép – gondoltam. Milyen finom eufemizmussal indul – gondoltam azután. Írjunk akkor erről.

    Tehát eufemizmus. Szépítő kifejezés. Valami ilyesmit jelent, és itt már akár le is zárhatnánk, hiszen értjük, miről is van szó: a hazug füllent, a részeg italos, a ronda érdekes arcú és így tovább. Ugyanakkor ezek a példák nem feltétlenül versszökevények, bárhonnan összeszedhetjük, tévéadásból, általános iskolai fogalmazásból, piacon elcsípett beszélgetésből, ezért okkal gyaníthatjuk, hogy az eufemizmus már megint egy olyan jelenség, ami nincs az irodalomkönyvekbe zárva. Sőt nem is onnan szökött ki.

    Honnan jött? És kell-e egyáltalán? Jómagam vegyes érzelmekkel viseltetem iránta. Részben osztom a dán romanista-író, Kristoffer Nyrop nézetét, mely szerint az eufemizmus természetellenes, mesterkélt és a lelkiismeret elegáns szavakkal történő megnyugtatására szolgál, amikor bizonyos tabusított szavak helyett odalehelünk valami finomabbat. Nem hiába mondják költői lepelnek is. Ugyanakkor Nyrop ezt a markáns véleményt már a 20. században fogalmazta meg, az irodalom eufemizmus iránti fogékonysága viszont már az ókorban megmutatkozott: bár Arisztotelész még nem nevezte néven, már javasolja a „szépítő szavak” alkalmazását, mondván mindent a lehető legjobb oldaláról tanácsos megfogni, és Cicero is kiáll az „óvatos”jelentésű szavak használata mellett. S ha a fonalat még tovább gombolyítjuk, könnyen kiderülhet, hova tovább ki is derül, a jelenség már akkor létezett, amikor lenge bőrruhában mamutokat hajkurásztunk a tisztáson. Arisztotelész, Cicero és Samu az ősember. Mit tehetett volna itt egy huszadik századi dán?! S pláne mi?! A természetellenes és mesterkélt jelzőket gyorsan áthúzzuk a szövegben és tovább gondolkodunk, tovább olvasunk.

    Fent említett dánunk megállapításai nagyon is helytállóak a huszadik század szemszögéből, ekkorra ugyanis már szembesülni kellett olyan történésekkel, hogy Bowdler „megtisztítja” Shakespeare-t, Webster pedig nem kisebb művet, mint a Bibliát szabadítja meg azoktól a kifejezésektől, melyek miatt a szöveg nem volt felolvasható a családi kandalló mellett. Csupa barbárság. Értsük meg. Megértjük.

    De egy nagy ugrással megkérdem: tudjuk-e, hogy a Csendes-óceánt, ami köztudomásúlag nem feltétlenül a legbékésebb vizek egyike, éppen azért hívjuk csendesnek, mert nem az? Hogy a vogulok, osztyákok, akiknél szent állat volt, sose mondták ki, hogy medve? Furcsa? És mi a helyzet Istennel, akinek a nevét hiába a szánkra nem vesszük (ezúton is elnézést kérünk), az ördöggel, akit nem festünk a falra? És a „Tudjuk ki” a Harry Potterből, akinek soha nem mondjuk ki a nevét? Vonzás törvénye? Közeledünk az igazsághoz.

    Az eufemizmus nem költői lepel, hanem emberi. Bár az irodalom néha átesik a ló túloldalára, nem modorosságról, illedelmes finomkodásról van itt szó. Az eufemizmus nekünk, embereknek az egyik legelső varázslatunk, ez a szavak mágiája, amivel elcsendesítjük az óceánt, kedves erdei állatkává szelídítjük a hatalmas medvét, eltereljük a haragvó Isten figyelmét, titokban maradunk az ördögök előtt és bevonzzuk a szerelmet.

    Felemelkedtünk kissé, ami nem baj, mert amikor tenyerünkre vesszük majd a példának hozott verset, szükségünk lesz erre a dobbantóra, és szükséges is volt, hogy rámutassunk, honnan indul és honnan szivárog be a könyvek lapjaira egy-egy stilisztikai, retorikai alakzat, de ha már a nagy nevek mellett megidéztük a legfontosabb, legkisebb és egyben legnagyobb istenséget, az embert, amikor azt mondtuk, az eufemizmus emberi lepel, fussuk is gyorsan át, mennyire mélyen az, mennyire leválaszthatatlan a mindennapjainkról.

    Ha bekapcsoljuk a televíziót (csak emiatt a cikk miatt ne tegyük, de képzeljük el), a híradó végén a „csemegéknél”, nem azt fogják mondani, hogy a veszprémi állatkertben megellett a tigris, azt fogják mondani, világra hozta kicsinyét, az időjárás jelentésnél se halljuk majd, hogy kiábrándító, pocsék idő lesz, undok havas eső, locspocs és társai, azt mondják majd: borongós, csapadékos idő várható, ne feledjék otthon esernyőiket és jól öltözzenek fel. Híradó  után jönnek a reklámok elfedett igazságai, leplei: a nyuszis elem ötször tovább bírja, csakis a „hűdehaj” fixálóval  lesz a „londonállóan” tartós a frizura, s ha ezután véletlenül csatornát váltva alkalmunk nyílik meghallgatni egy bármilyen felekezethez tartozó politikust vagy egy gazdasági szakembert, akkor jön csak az eufemizmus java: „megalapozatlan információt” vagy „légből kapott hírt”(hazugságot) cáfolnak, Felsőházy  Ferenc nem ért egyet Képviselőséghy Kázmérral (azaz kitekerné a nyakát), az országok között békés tárgyalások folynak (sehogy se bírnak megegyezni). Megszoktuk. Így van. Hogy jól van-e így, nem vagyunk hivatottak eldönteni. Mielőtt azonban Felsőházy és Képviselőséghy urak vagy a reklámszakemberek fölé emeljük törés szándékával a pálcánkat, gondoljuk végig, hányszor morrant ki anyánk az ablakon: „ki ne kelljen mennem”… mert akkor kő kövön nem marad, mert akkor szétcsapok köztetek, megpödröm a bajszotokat - de ezt nem mondta, pedig mondhatta volna, mert ez is eufemizmus. Hányszor tapsoltunk udvariasan a főnök karácsonyi beszéde után, amire egyébként nem is figyeltünk, hiszen minden évben ugyanazt mondja és már elsőre unalmas volt, hányszor hallgattunk nyelvünkbe harapva, amikor annyira mondtuk volna Mancikának, hogy szörnyű ez a szoknya, reflektáltunk a gyerek matek hármasára, hogy „hát nem a legjobb, fiam”, mondtuk a múzeumszökevény Gizi nénire, hogy „idősebb  hölgy”…

    És további dolgaink, amit nemzettől függetlenül nem nevezünk néven: testi szükségletek, biológiai folyamatok, szexuális tevékenységek, betegségek, tökéletlenségek, erkölcsi vétségek – emberi dolgok, amiknek megnevezésénél a hétköznapokban is körültekintően járunk el. Tabuk. Kínos dolgok.

    Mindennapi, hétköznapi eufemizmusok, leplek, púderkifejezések a kellemesebbé, könnyebben viselhetővé tétel igényével. Szépítő szavak – mondta Arisztotelész. Óvatos szavak – mondta Ciceró. S közben észrevétlenül megérkeztünk a huszadik századba, amikor is Robert Merriew Adams jegyzetei fölött elgondolkodva kiterjeszti az eufemizmus fogalmát olyan nem nyelvi jelenségre is mint a gesztusok (udvarias taps a főnöknek) vagy a fügefalevél a képzőművészetben. Megköszönjük neki, mert igaza van.

    Ugyanakkor felmerül a kérdés, ha az eufemizmus ennyire hétköznapi, ennyire elhordott jelenség, akkor mit akarnak vele egyáltalán a szépírók? Hogyan lesz ebből valami szép? Hiszen végső soron csak az igaz lehet szép…

    Két évembe telt kimondani, meghalt a Kuzinom. Amikor először kimondtam, megint meghalt. Így egy darabig megint nem mondtam. Gyakorolni kellett, nem ment azonnal. Ha nem muszáj, ma se mondom.

    Emberi dolog ez is. A halál fáj és félelmetes. Ne kelljen kimondani a veszteséget. Van, amikor tapasz kell még a sebre és alá finom, gyógyító por, fölé könnyű ing. Aztán már csak hozzányúlni nem szabad, hisz felszisszenek, ha nézik is, végül aztán begyógyul, néha érzékeny még, de kimondható: ez a heg? Engem itt megsebeztek.

    Ha tehát a költő így fogalmaz: „Selyem takaróját állig húzta”, biztosak lehetünk benne, hogy ez igaz, hogy ez szép. Hogy ez eleven, hogy ez fáj. És épp ez a selyem takaró, épp ez a végső emberi lepel mélyíti el bennünk a részvétet, mert legbelül tudjuk, hogy ez AZ. Az, amikor még nem lehet kimondani. És azt mondja, „ e fűtetlenbe menekült”, és azt, hogy „tompa dombok mögé ásta el”. Halál háromszor. Mint amikor az ember próbálja megérteni, befogadni, egyáltalán elhinni. Nincs. Halál. Halál. Halál. Nincs. Ez van a tompa dombok mögött. A fűtetlenben, a selyem takaró alatt. Visszanézve pedig a leáldozó élet: „fonnyadó sugarak”, a hiába várt beteljesülések és meg nem élt vágyak: „esőtlen egek és a makacs álmok”. És itt egy pillanatra megáll a gondolat. Pont így történik. Mindig van egy pár pillanatnyi űr, amikor elhallgat bennünk a halál és elhallgat bennünk az élet. Talán a szerettünk szól ilyenkor, míg mi hallgatunk és tehetetlenül csüngő karokkal állunk ezen a világon, talán vállon simít, talán megölel valahonnan odaátról. Majd feleszmélünk. Ennyi volt. Fejfa lett. Emléktábla. Vésett név. Repkedő szalagok. Rideg drótokkal karikába kényszerített fenyőgally és virág. De „melléd állok”.

    De a barátom maradsz. De mi együtt… emlékszel? De itt vagyok. Leszek. Milyen igaz. Milyen szép!

 

Búcsú (P. I. Barátom emlékére)

Selyem takaróját állig húzta,
s e fűtetlenbe menekült,
tompa dombok mögé ásta el,
mit féktelen lelke szült.
Fonnyadó sugarak állták útját,
esőtlen egek és a makacs álmok…
*
Itt a fejfád, melléd-állok.

     

    Magát a szöveget szépen gördítik a jambusok, ez a lágy gördülés disszonáns a kemény rímekkel az egymás sarkát érő mássalhangzókkal, halljuk, érezzük. Kavarog. Zaklatott, bús zene, csapkodó „t” hangok, értetlen, nehéz „ü”-k,  s aztán hiába vége, fülünkben, szívünkben búsan dong az a kérlelhetetlen, tompa domb.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf