Miért szép, versekről őszintén [IV. rész Szilágyi Hajni]

Azt gondoltam, ma a kohézióról, leánykori nevén a szövegösszetartó erőről beszélünk kicsit.

Zordabb napjaimon előszeretettel vezettem végig költőpalántákat bírálatra küldött munkáik szakadozottságán, fejtettem fel nekik szövegeikben logikai bukfencek sorát, s világítottam rá, hogy nagy romantikus igyekezetükben - bizonyos hiányosságok előállította nem szándékos összefüggésekkel - olyan múzsát kreáltak, akivel aligha innák meg szívesen a reggeli habos kakaót.

Találkoztam persze kevésbé palánták aprólékos gonddal szimultánná formált munkáival, nem egy szebben dalolt, mint hajnalban az erdő, olvasás közben mégis eluntam magam, mert lehet minden sor egy kis katedrális, ha mindegyikben más az isten. A végére érve egyet sem hiszünk.

Tehát a szövegösszetartó erő. Nálam avatottabbak minden ezzel kapcsolatos tudnivalót rendelkezésünkre bocsátottak már különböző fórumokon, így én most igazán csak a felszínt kapargatnám meg egy kis együtt gondolkodással.

Mára kiszemelt szerzőnk Szilágyi Hajni. Verseit sokan szeretjük, sorai hatalmas komorszép festmények érzetét keltik, melyek előtt ámulattal időz az ember, el-elandalodva egy-egy fényes, kibomló részleten. Nagy ívű repülésekre visz, felhők végtelen vonulását látjuk, zuhanunk, eszmélünk, pokolra szállunk… mindeközben a kopasz fák fekete karjai között átragyog a nap. Fény, sötét, mély, magas. Drámai kontrasztok.
És akkor 2015-ben megírta a Mindigmár című verset. Akkor vállvonogatva olvastam. Hova lettek a felhők? Hova a gyermekistenek?
Mai témánkon dolgozva, példákat, ellenpéldákat és meglepő mégismegoldásokat gyűjtögettem a kortárs irodalomból. Ezen portyázásaim során került újra elém a Mindigmár.
Valahogy úgy tanultuk, hogy a mondatok sorából akkor lesz szöveg, ha a mondatok egymással összefüggenek, ha megvalósítják a tartalom egységét, az előrehaladást, a lezártságot, azaz mondatsorunk az „egész” érzetét kelti. Ennek érdekében bevetjük a nyelvtant, a jelentést és a nyelven kívüli ügyleteket: szituáció, téma.
Sóderdomb, folyosó és Dávid szobra.
Mi a közös? A kőtömb. Innen indul minden. Nyelvünk a carrarai márvány. Képességeinkben, szándékainknak megfelelően eldönthetjük, mi legyen belőle, s e döntésünk alapján definiálható, kik leszünk mi magunk: Kovács József kisiparos, Varga István hidegburkoló vagy Michelangelo Buonarroti.

De lehetünk Szilágyi Hajni is, nézzük, ő miképpen döntötte el a márvány sorsát, s jól döntött-e.

Mindigmár – Szilágyi Hajni

Sajog, húz, von, átölel. Bekerít,
elnémít. Fülembe súg. Jön. Megy.
Szétszed, összerak. Megszeret.
Elveszít.
Megtalál. Ma szeret. Tegnap jön.
Holnap
szeret.
Vadtavasz, nevenincs
álmokon fészkelő.
Fecskepár.
Szerelem. Te meg én.
Fényeket tereget. Kikelet. Sorsfonál.
Lengedez. Kibomlik. Elnémul, újra jön. Marad.
Szerelem. Te meg én.
Verset ír. Szívemen barlangrajz. Rám hajol. Betakar.
Enni ad. Megfürdet. Megfésül
Összekócol. Maholnap. Megszeret.
Hajladozz. Szerelem. Csupasz szélben. Ölembe.
Ringatón.
Lebegés. Csak veled.
Nézz ide. Látod már. Képzelet. Képkeret.
Benne én. Benne te. Életnyi
sóhajok. Világnyi, hullámzó
tengerek.
Naplepke. Szárnya nincs. Alkonyat. Dombon túl.
Színes rajz. Elgurul. Újra fest. Újra ír.
Szerelem. Te meg én.
Újra él. Szivárvány
feletted. Felettem.
Csendnyarak. Boldogság. Hidd nekem.
Bízz
bennem. Öröklét. Hajnalok,
reggelek. Nappalok. Éjfolyók. Kiömlik. Átszakad.
Arctalan. Naptalan. Holdkatlan. Időtlen pillanat.
Elsodor. Álmunkban. Kapaszkodj. Hajamba. Karomba.
Édesen, mostohán. Kiszámol. Életes. Játsszunk már!
Eszterlánc. Egy. Kettő.
Három. Négy. Enyém, tied. Mindigmár.
Kikötők, hullámok. Mélymeder. Óceán.
Üres tér.
Átúszunk? Ússzunk át.
Túlsó part. Hangzavar. Bábeli. Maradj még.
Szerelem. Te meg én.
Felemel.
Lobbanás. Vigyázz rá. Vállunkon
meztelen csendjelek.
Lélegezz. Eszmélet, szédület.
Éj alatt.
Hegy felett.
Madarak. Éjszaka. Arcodon, arcomon. Átsuhan.
Tolla hull. Felhők. Omlanak.
Szívedre. Szívemre. Éjzengés.
Áradás. Elsimul. Szél lebben.
Visszhangozz. Szólj hozzám.
Szerelem. Te meg én.
Naparcod, holdarcod mutasd meg.
Egyszerre.
Lélegezz. Bőrön át, csonton át,
álmon túl,
bennem…
Teríts meg. Ülj mellém.
Faljál fel. Lakjál jól.
Maholnap,
belőlem…

Ha jól számolom, 218 szó 138 mondat. Nem túl bíztató arány.

Nézzük az elejét! „Sajog, húz, von, átölel.” – Értjük már? Nem.

Akkor ragadjunk ki! „Szerelem. Csupasz szélben. Ölembe.” – És most?
Nézzük ezt! „Kint felejtett éjszakák nyüszítenek az ajtó előtt, fáradt hangok verdesik hétköznapi szárnyaikat a nyári fákon,
feküdj mellém…”- Na, ez már döfi, ugye? Csakhogy ez Hajni egyik korábbi verséből való.

Mi történt tehát Szilágyi Hajnival? Mi történik ebben a 218 szóban? Hát az történik, hogy ebben a versben onnan ír, ahonnan korábban nem szokott, s bennünk is csak ott tud megszólalni. Agyunk/lényünk egyik fele eltökélten ragaszkodik a logikához, az összefüggésekhez, következtetni akar és tudni. Másik felünk önfeledt időtlenségben ring, megfogalmazhatatlan szépségek között időz, foszlányokat susog, félhangokkal játszik.

Vajon melyik felünkkel kell olvasnunk ezt a verset? Vajon hol szólal meg? Vajon mit játszik a félhangokkal, s mi az a szépség, amiben ez a 218 – szinte külön szó – időz? A szerelem. Az élet. Az életszerelem. A szerelemélet. Ez ennek a versnek a „szituációja”. Ez az, ami összefogja, összetartja ezt a 218 szétrebbenő színes pillangót. Milyen könnyed, milyen szép! Nem sodor, hanem forgat, táncol, kavarog. 138 mondat. Lehetne monoton, lehetne szétszabdalt, ehelyett… hallgassuk csak! Mint a szívünk, ha tavasszal megbolondult, és nyomába eredt minden szerelemnek.

Kell-e nyomoznunk, mit történt Szilágyi Hajnival ebben a versben? Kell-e tovább fejtegetni, miért szeretjük annyira, miért ilyen üde, miért eredünk nyomába most itt belül minden szerelemnek? Ugye nem. Tudunk mindent.

Ha azonban lesz még szusszanásnyi időnk, és ennyi zsongás közepette is érzünk hozzá kedvet, nézzük majd meg a versszöveg kimondottan okos tördelését. Egyet még gyorsan megmutatok:

„Vadtavasz, nevenincs
álmokon fészkelő.
Fecskepár.
Szerelem. „ – írja ő.

Vadtavasz, nevenincs álmokon fészkelő. Álmokon fészkelő fecskepár. Fecskepárszerelem – olvasom én.

Vagy megnézhetjük, milyen szépen játszik a hangzással, igen, igen, játékot mondtam, újabb és újabb rímek bújnak elő ugyanarra a rímhívóra a legváratlanabb helyekről, szinte fogócskáznak velünk, tovább erősítve ezt a fényes, szédítő forgatagot, hogy aztán mikor épp kivonnánk magunkat pihenni, finoman odatoljon egy-egy olyan csupa l lágy sort, mint „Tolla hull. Felhők. Omlanak.”

Szerelemélet. Életszerelem. Köszönjük a szerzőnek ezt a különleges, élethozó szerelemhozó verset!

 

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf