Sebesi Ernő: Tovább!

Vaksi szemükkel csalfán ránk kacsintnak
rongy felleg fátylán veri a Napnak,
s mi dermedt lábbal lépünk botorkálva,
míg baljós árkok ikránkba harapnak.
Ám élet-utunk titkos éjfelére
hiába ijeszt száz ördög és büntet:
mert Szent Dénesek vagyunk s hónunk balján
tovább visszük bús leütött fejünket!
Kenyerünk hullajt halálszagú morzsát,
a hangunk jajszó s örömért sikoltoz,
a könnyünk harmat s kacajra nem szárad
csak hűlt ábrándunk reszket föl a Holdhoz.
Mi csillagfénynél betűzve a sorsunk
rőt árnyak vásznán titkunk felkaparjuk,
de újonc alkony éj-rohamra sürget
és úgy sajnálnak kuvikcsőrű varjúk.
Rossz szívünk unott nehéz kíntornái
zsibbadt agyunkba tompán nyekeregnek,
jaj mélyre süppedt éveink sarába
dús terhe hosszú Remény-szekereknek.