Mécs László: A rózsaszínű hold

Nem kell már autó, villanyos, vonat!
karon fogom az én barátomat:
gyalog megyünk
mélyen be a berlini éjszakába.
Német kövön döng magyar vándor lába.

A külvárosban megritkult a nép.
Egy pár előttünk karonfogva lép:
egy szobalány
talán ki elszökött pár pillanatra –
s egy jassz. Az éj két elrajzolt alakja…

Szívük virágzik csoda-gazdagon…
A nő léggömböt tart egy madzagon,
vidáman leng,
mint aki nagy tavaszok titkát hordja
s mint szerelemnek rózsaszínű holdja…

A férfi sugdos, a nő kacarász
úgy megrázza a csók s a kacagás!
hogy táncot jár
fejük felett a rózsaszínű hold is
s oly víg e kép, nevetne tán a holt is…

Oly víg s oly torz e hold s e két szegény
– s Berlin utcáin két öreg legény
nagyot nevet:
ne kelljen sírni az örök nagy témán…
…E hold is elszáll, vagy elpattan némán…

Ó régi, régi rózsaszínű hold…
Ugye mienk is ilyen színű volt?
Diákkorunk
dalos szigetjén néha felvilágol
ha álmodunk a régi jó világról.

Az éjszakában baktatunk tovább
s azon töprengünk, ki az ostobább:
mi ketten-e,
ki rongyolt kedvünk kacagással foldjuk,
vagy ők s az ő kis rózsaszínű holdjuk…