Czipott György: Peremvidék

Semmire sül rá égi rend,
torz hálóködök feszülnek,
göbökként lámpáscsillagok
billegik szélét ez űrnek.

Minden mi van reszket, rezeg,
hálózza zárjanincs idő,
egyre megy, hajítva földre
vagy végül égbe hull a kő.

Jeges rácsokkal határol
éntudathoz szabott való,
únt lelenc – világot keres,
kereng –, zajjápudváll a szó.

Önszégyenén ég tanítás.
Gyilkosabb lesz gyilkos fia,
élőt haláltzabálni hajt
éhhé alvadt harmónia.

Szétszéled híg fény, a színek.
Örvény nyel elmálló falat.
Szirmot bont magábanyíló
végeérhetlen pillanat.

…

Künn szamárszürke köd szitál.
Mindenmindegy kábán elönt.
Legfő bizonyság megtalál,
mint rég, anyám ölén a csönd.