Mécs László: Civis Romanus sum

Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír-pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizettem az adómat. Tizedem
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.

De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
se rém-gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.

Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
– most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.

Nem percekben, még nem is századokban,
de időtlenségben gondolkozok,
lábom pedig, ha vándorútra dobban,
mindég népek térkép-rajzán mozog.

Országom az ország-feletti Róma:
szüzek, mártírok, hitvallók derűt
virágzanak itt, száll a szent aroma.
Az én országom ott van mindenütt.

Törvénytáram elfér egy nefelejcs kis
szirmán, azért, hogy soha ne feledd:
»szeresd az embert mond, ha mérget rejt is
s szeresd az Istent mindenek felett!«

Az utaim mind tiszta ölelések,
a népek közt úgy járok, mint követ,
a világtestvériség álma késhet
több ezredévet, – s holnap eljöhet.

Mégis detektív-falka a nyomomba
szaglász itt-ott s örülne vesztemen.
Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,
ki minden cafrangoktól meztelen?

Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,
egyetlen rejtektárcám a szívem
és bent az Isten forradalmi pénze:
a szeretet ragyog tündérien.

Némely országban megállok. Kitárom
a karjaim: rügyezni kezdenek
s mint mesebeli hószín fa-titánon,
a lombomon sok kék virág remeg.

Én nem hiába vándoroltam, érzem.
Egy-egy országban megrázom magam,
a szél széthordja szirmaim zenésen
s Isten felé megyek tovább vígan.