Mécs László: Hófehérke cipellőjére

Még álmodik tizenhat-éve
tündöklő Mese-erdejében…
Fehérlő nyírfák őrzik őt,
Bűbájos hold bolyong az égen
s úgy alszik rózsa-ágyra téve…

Még álmodik. De körülötte
az Élet lármás birodalma:
gyárak, malmok, acél ekék,
család, gyerek, ágyuk hatalma
zajong s a lelkét megütötte…

Az Élet nem tűr meg meséket:
duhaj nagyúr, paraszt, goromba,
meddő szépséget megtapos,
kígyót ereszt halk vigalomba,
mosolygó arcra verítéket.

Az Élet nem tűr meg meséket:
szeret véresre vájt barázdát,
zúgó vizet, vérző szívet,
vajúdó ágyék kínos lázát,
szerelmet, mely velőig éget…

(Alvó királyfi én is voltam,
de rámgyújtották a meséket:
a Mese-erdő odalett…
Azóta futok, testem éget
s imával, kegyelemmel oltom…)

Itt álmodik még Hófehérke,
de a Valóság gyújtogatja
fehér virágos erdejét:
buja fáklyák vörös csapatja
kutatja át az erdőt érte…

Vigyázzatok, fehér cipellők:
hamar felébred Hófehérke,
habos, szűz teste tüzesül,
tüzet fog tőle szíve vére:
Úgy fussatok majd, mint a szellők…

A férfisorsok erdejébe
ezer ösvény visz csalogatva:
válasszátok az igazit,
amelyre a Vágy rákacagta
áldását egyszer jó kedvébe…

Az igazi királyfi jöjjön,
ki csók-esővel tüzet oltson…
Hófehérkének nézze őt,
ha fekszik majd a nászi gyolcson
s a Mese-erdő újra nőjön…