Mészáros László: Kései hexameterek

Édesanyám, már hamvad a pír arcom komor öblén,
és a redők késéles csöndje hasad le a szívig.
S mint új alkonyi lángban, kéken lobban az est el,
hanttá hunyt szemeim tükrén úgy ébred a bánat.
Nézd, most elringat remegő tenyerén a világ, de
parttalan álmok könnyű fodrain éber a vágy is,
göndör gőze a vérkörök ágbogas útjain úgy dűl,
mint langy májusi illat az ablak tört üvegén át.
S mert hosszú-hosszú percek bölcsője a képzet,
elhittem tán, most végleg, végleg hazatérek,
s két kar a halk, mindent értő sírásig emelhet.