Zsirai László: Hasonlat

Ahogy
Jézus
lábnyoma
halkan
letér
a
parti
homokról
és
észrevétlen
folytatódik
a
feszülő
vízen,
természetesen
úgy
kúszik
a
hétköznapokból
szívetekhez
egyre
közelebb
simuló
költészetem.

Mint
fény
az
éjben,
árny
napsütésben,
kereszt
jelene
áldott
kenyérszegésben,
mint
jó
a
borban,
mint
hó
a
porban,
forrás
sivatagban,
salak
sárban,
mankó-mosoly,
ha
összeroppan
a
lélek
e
korban,
s
ha
esik
az
eső,
akkor
tető,
rosszat
feledtető
menedékhely
a
világ
zivatarában.

Mert
első
a
jóság
dicsérete,
e
földi
valóság
égi
igézete.

Mindig
magadban,
sose
másban,
mint
tisztaság
ígérete
a
nagymosásban,
akár
a
csend
a
lármafában,
akár
a
nesz
a
csendes
tág
határban,
akár
a
rend
az
összevisszaságban.

Ahogy
a
szavak
a
némaságban
fürdő
fülek
dús
erdejében
indítják
merev
tekintetek
propellerét,
úgy
hirdetem,
hogy
voltak
azok
a
léptek
és
nem
váltotta
fel
senki
még
(azóta
millió
arcban
és
megannyi
harcban
ugyanaz
a
képlet)
a
megváltás
titkos
idegrendszerét:
békés
álmokkal
töltött,
valós
szeretetét.