Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram-2017. január.

Gazduramék levelezése egy tízéves üzenetfolyam, egy nemes pengeváltás, két költő, két barát egymáshoz intézett gondolatai.

Gazduram
 
Voltam már így, igen,
mikor Nagyapám katona kabátját
rám dobta a történelem,
s fűszálpanaszaim között
halottan feküdt az értelem.
Igen vagyok így, elernyedt bika,
akinek szemében átfordul a világ,
a habzó tenger szájából
a másik part hozzánk kiállt.
Igen voltam olyan fáradt, hogy
minden lépésemmel temettem az utat,
ahogy a fájdalom fecske röptével
az elveszett fészek után kutat.
Tarkómon a csend lövését érzem,
a telefon csörgését az előszobában hagytam,
ahhoz se volt erőm, hogy kérdőjelek-vállfájáról
Isten válaszait leakasszam.
Igen voltam (vagyok) olyan fáradt,
hogy a meddő időnek nincs percgyereke,
csak szállsz ilyenkor a semmiben,
hogy sikálásodat a múlás felvegye.
Igen voltam olyan fáradt, hogy
az emlékek-tapétái tartották csak az időfalat,
szíveden a fáradtság ujjlenyomata
ezer évig ott marad.
Igen voltam olyan fáradt, hogy helyettem
beszélt az ajtó, a szék, az asztal,
a mélységben szavakon tartottam magamat
a fogammal.
Igen, leszek még olyan fáradt, hogy Afrikára
hajtom majd fejemet, egy vulkán lesz a szívem,
utolsó erőmmel az ég táviratát kifeszítem.
 
Voltam olyan fáradt, mint a haldokló oroszlán,
akinek elszórt könnycseppjei a hangyák,
mikor az állatok, az emberek az embert
a sivatag buszmegállójában hagyták.
 
Igen Gazduram, tudjuk mi ez, mikor minden elenged,
és csak ami nem volt-nem lesz az marad,
minden mozdulatunkhoz az ősember
több százezer évet átszalad…
 
leesik a csönd, ha meglököd a kanalat….
 
a zuhany minden cseppjét hallod,
míg az égről egy csillag leszalad.

Szentjánosi Csaba

 
Gazduram
 
az ősfáradtság, mikor tonnányi iszap dől rád,
könyörtelen vád-szarkofág,
ahogy ereidből kiszívja a véred,
és emlékeidhez szíjaz,
a feléd nyújtott kéz távolodik, lepke-léted
ólomszárnyakon menekülne,
csak fekszel üresen és tehetetlen,
minden messze van, minden elérhetetlen.
 
ahogy rád borul a csönd, csak a neszek dübörögnek,
felerősödnek és Téged akarnak mind,
a halántékodon a véna üst-dobol,
hiába, hiába próbálkozol
erőtlen, lényegtelen vagy, mint egy szétfröccsent agyvelő,
ott fekszel a földön kiterítve,
mint ahogy a behozott kandalló-fa mikor a szőnyegre esik,
és tudja, hogy ha felveszik, a tisztító-tűz következik.
 
nyelni kellene, a nyálad gyűlik a szádban,
védtelenséged véd a kilátástalanságban,
ahogy feladsz mindent,tudást,  hitet, önérzetet,
a megsemmisülésben látod az önérdeked,
de nem tudod kiköpni, lenyelni,
levedled, mint gumiköpenyt a defektes felni,
túlparti csókra vágysz, megkönnyebbülésre,
egy fájdalom nélküli befejezésre.

Jóna Dávid
2016.10.22
 

 
Gazduram
 
„defektes felni”; „minden elérhetetlen”,
„hiába próbálkozol erőtlen”,
„lepke-léted ólomszárnyakon menekülne”
 
 
mikor a zebra szemén lecsúszik az alkony,
oroszlán mancsaimban a gazella tollat tartom,
mikor a sír eldől a temetőben,
mikor teremtett valómmal Istentől jöttem,
mikor a partot elengedi a hullám,
a fáradtságtól már elengedni se tudnám…
mikor a mézben megáll a folyás,
nem vigyáz a disznókra sem a kondás,
a betűk is csak lapra hullott forgácsok,
az ablaknál csak a lábam tart – nem állok,
mégis nincs befejezés, nincs kezdet,
ami nincs is a szádban, le kell nyelned,
elhagyja órádat az idő, az út földedet,
az ég héjából felhőbele kiesett…
igen, akkor nincs akkor, csak aggkor,
egy gyertyában alszol,
meglátod lelkedet: a lapot,
amivel saját csöndedet letakarod….

Szentjánosi Csaba
2016.11.30.

 
Gazduram
 
az őszinteség helyett alkalmazkodás,
talán már a másiktól is ezt várom,
menekülés a konfliktus elől,
élniakarás, de az sem mindenáron.
 
nincs már önmegvalósítás, karrierépítés,
csak a vélt és valós elvárásoknak megfelelés,
nincs misszió, világmegváltás, eltökéltség,
sőt, még a tervekből is csak kevés…
 
már egyre ritkábban kapcsolok be zenét
nyugalomra, csendre vágyom,
nem, vagy alig vagyok büszke az eddigiekre,
igaz, viszont nem is bánom…
 
kifáradt léleknek veszélyes a lelkesedés,
az elvek, az eszmék, a hitbizomány,
lehet immunisnak lenni a hazugságokra,
és ez neked is vigasz – bizony ám!
 
a vágyak azért még vannak, eltűrve, letagadva,
verssé, történetté szelídítve akár,
fészkébe kapaszkodik
egy kiöregedett viharmadár…
 
már nem izgat az üzemanyagár,
nem dühít annyira a politika,
csak ne kerüljön az ember ügyeletre,
vagy szirénázó mentőkocsiba…
 
már elfogadom, amin változtatni nem tudok,
a véleményem se feltétlen mondom el,
majd Te is bezárkózol egy idő után,
ha azt érzed, hogy felesleges leszel…
 
még a vesszőparipáim sem érdekelnek,
mára már mindent el tudok engedni,
ez nem brazil sorozat, drámatagozat,
minek látványosan szenvedni!?!
 
azt vettem észre,
hogy bármiről könnyen lebeszélem magam,
az emberek zöme önző,
agresszív és gusztustalan.
 
úgy látom, hogy ma nem
a jó embereknek könnyű az élet,
rendre kihasználja az érdek
az érdektelenséget…
 
a napi társasjáték ma inkább
egy ketrecharc, egy pankráció,
egy gátlástalanságra építő
suttyó erődemonstráció.
 
ahol a művészetnek, a kultúrának
alig jut levegő,
fájdalmas ez,
mint a megszorult vesekő.
 
ami én vagyok, az nem nagyon kell,
igen, tudom,
ezért kinn tartom a világot,
a festett zsilipkapukon.
 
már a kevesebb is elég,
szellemi konzervet eszem,
utazom, írok,
s a kedvesembe belefeledkezem.

Jóna Dávid
2016.12.10

 
Gazduram
 
Bólya vagyok egy életszínvonalban,
alattam mélység, fölöttem magasság,
körülöttem úszik a város, karácsonyra készül,
de kié ez a díszkivilágítás?
 
Mondataid vége olyan nekem, mint egy-egy sarok,
befordulok a következő sorba,
kicsit szerepcsere történt, mert
a „megváltást” a posta hozza.
 
Munkahelyi zsörtölődések, ünnepi izgalom,
bölcsek vagyunk egyszerre és ostobák,
dudálunk, sietünk, készülünk, míg a melegben
majd elpusztulnak a karácsonyfák.
 
 
 
Viharmadaradra hasonlítanak az emberek,
meg a ketrecharcos pankrátorokra,
az elmúlást mutatja a mosdókagylón
a kinyomott fogpaszta.
 
Mégis, mi már nem karácsonyra,
Jézus születésére készülünk, versed ajándék:
kibontom belőle a világot, köszönöm,
ez a legkomolyabb-játék!

Szentjánosi Csaba
2016.12.19.

 
Gazduram, avagy megöregedtünk baszki…
 
a fiatalkori verseim olvasom, kis házi lyrica paleontologica, talán a magmát keresem a kőben, a mutáló ösztön lendületét, mert ma minden más, a szavak súlytalanságban, túlkínálatban, arcnélküliségben, nem foszforeszkálnak már a mondatok az olvasólámpák fényénél, helyette sms-nyi intenció: gyere, gúnyt űzni, azt fizetik, vagy van ennél rosszabb, szekeret tolni, melyről hullák kezei lógnak, mert ma már nem adjuk egymásnak Orbán Ottót, ezt olvasd, ne a menetrendet, átfagyott ujjakkal lapozva néztünk egymásba szemébe, és még a félreértésekben is ott volt az elfogadás, az elszántságunkban a tisztaság, hogy a látottakból a nem láthatót akarjuk leírni, odaadni, megmutatni, és az általunk teremtett világot elhinni, egybeolvadni a szent irodalommal, ami a tanulástól gyakran elvont, és nevelőapáknak választott árnyékokba lépkedtünk, hogy majd egyszer mi is azzá váljunk, árnyékká, igen, a lehetőség érdekelt minket, nem a bizonyosság, és ez örök ellenzékiséget jelent, vagy rezervátumi csendet, hol a digitális tűznél a realitás kompromisszumait meséljük, elkopott ízületekkel és porcokkal, de parkoló radarral, tempomattal és légkondival, és legfeljebb újratelepítjük az egészet, letöltjük a frissítéseket, pedig mások életeit éljük, mirelit-okosságokkal, de akár többet is, hisz a skizofrénia megélheti elnyomott énjét, vélt érzékiségét, sajnos bármit, s mi ott ülünk elborzadva ennek tökéletességén, szégyenkezve, hisz a verseink nem voltak elég jók ahhoz, hogy világot teremtsenek, és most ott ülünk Faludy kanapéján, feszengve, mint gyermektelen házaspár a családi adózás előadáson, s már egymásra nézni sincs erőnk, megöregedtünk baszki…

Jóna Dávid
2016.12.20