Dr. Eöttevényi Olivér: Délmagyarország



A magyar közönség nagy részében a Délvidék iránt való meleg érzés aránylag nem élénk, mint a Felvidék és Erdély iránt. Ennek megvannak a maga történelmi okai. A török hódoltság ezt az országrészt pusztította el leghamarabb és csak kétszáz esztendővel ezelőtt, az 1718-ik passzrovici béke által csatoltatott ismét hozzánk. Az egykor ott virágzott magyar nemzetségek, melyek századokkal ezelőtt ezen az áldott földön találtak otthont, vagy kihaltak azóta, vagy padig elköltözködtek onnan. Napi járóföldre nem volt azon a vidéken megművelt föld. És ezt a nagy vidéket a számban és erőben megfogyatkozott magyarság – hiszen abban az időben az ország lakossága alig haladta meg a két milliót – benépesíteni nem tudta. De ha erre alkalmas lett volna is, nem engedet a bécsi politika, mely hihetetlen rövidlátással félt a „rebellis” magyartól és világpolitikai céljait akként vélte szolgálni, hogy nem magyar fajokat telepített oda, akik a „birodalom” hűséges támaszaiul ígérkeztek. Így indult meg már a fokozatos fölszabadítás idejében, a XVII. század végén a szerbek betelepítése, így húzódtak le oda az erdélyi havasokból az oláhok s így nyerek itt új hazát a messze német földről hozott szívós, munkára edzett, takarékos svábok. Bécs mindezekkel a néprétegekkel éket akart verni a magyar állam testébe, azt akarta elérni, hogy a végek, a Hunyadiak dicső küzdelmeinek helyi, nem a magyar állameszének, hanem a „birodalmi” politikának legyenek a zászlóvivői. A gránicnak nem volt szabad magyarrá lennie, a granicsárok Bécsnek hódoltak. Hiábavaló volt az országgyűlések tiltakozása, a rendek állandó sürgetése, a Délvidéket kivették a magyar közigazgatás alól és katonai adminisztráció alá helyezték. Csoda-e, ha ily körülmények közt a magyar közvélemény idegennek tekintette ez országrész lakosságát? A ma is még érezhető bizonyos lelki distancia tehát innen magyarázható. Erdély századokon keresztül a magyar állameszme megtestesülése volt, a Felvidék a nagy magyar szabadságharcok nem egy dicső mozzanatának történelmi földjévé lett, de a Délvidék érzelmileg távol maradt tőlünk.
És csodás, hogy a tőlünk való elidegenítés még sem sikerült. Megakadályozta azt két tényező: a magyar faj vonzóereje és ennek az ezeresztendős államnak Isten által adott természetes határvonalai. A magyarság, mely minden mesterséges telepítési politika ellenére is lassankint lehúzódott az alsó Duna és Tisza környékére, mely terjeszkedett oly vidéken is, ahol addig csak más fajok éltek, szinte észrevétlenül vitte véghez azt a beolvasztási folyamatot, melynek tanúi lehettünk nem csak Bács-Bodrog vármegyében, hol számbelileg is vezető helyet tudott magának biztosítani, hanem a Délvidék más helyein is. És az a megdönthetetlen igazság, melyet nem akartak megérteni Neuilly-ben, hogy tudniillik ennek az országnak egységesnek kell maradnia, mert ilyennek predesztinálja azt a történelmi múlt erején kívül a gazdasági erők egységessége és a geográfiai helyzet is, élő valósággá lett azáltal, hogy az egész Délvidék szervesen simult hozzá a magyar államhoz. Az ott lakó nem-magyar fajok is érezték ennek a szükségét. A svábok a magyar haza hűséges fiaivá lettek, a szerbek és románok pedig, meg az a sokféle néptöredék, mely az idők folyamán otthon talált ottan – hisz volt idő, mikor ott nem kevesebb, mint tizenhatféle faj lakott – részben érzelmileg is egészen belekapcsolódtak a magyar hazába, részben legalább gazdaságilag olyan organikus egységbe léptek azzal, hogy minden érdekük, fejlődésüknek és anyagi fellendülésüknek minden szála ideköti őket. Természetes, hogy ez lassú folyamat volt. Természetes az is, hogy a magyar közéletet s így az országos közvéleményt irányító társadalmi körökkel való asszimilálódásuk is csak fokozatosan mehetett végbe s talán még ma sem teljes. Ez magyarázza meg a Délvidék iránt érzett közhangulatnak az erdélyivel és a felvidékivel szemben észlelhető kissé tompított alaphangját. De mindez csak azt mutatja, hogy a százados elszakadás nyomainak a teljes elenyésztetésére szintén százados céltudatos munka szükséges, azon a tényen azonban mit sem változtat, hogy a Délvidék a Szent Korona széttörhetetlen testének éppoly integráns alkatrésze, mint a többi s a történelmi – és bízzunk benne, hogy egyúttal a jövendő – Magyarország területének is közjogi, földrajzi, kulturális és gazdasági tekintetében nélkülözhetetlen tényezője.
Herczeg Ferenc, A fekete lovas szerzője, a magyarrá lett bánáti svábság illusztris képviselője, a balsikerrel végződött 1848-49-iki szabadságharc egy jelenetében ezeket a szavakat adja az öreg verseci sváb szájába, mikor az búcsúzik a honvédtiszttől: „A magyarság élete olyan, mint némely hegyi folyóé. A folyó egyszerre eltűnik a sziklahasadékok közt, nyoma vész és az együgyűek azt mondják: vége van – nincs többé! De egy-két mérfölddel odébb megnyílnak a kövek, a folyó újból napfényre tör és megifjodva, megtisztulva, megnövekedve küldi habjait az örökkévaló tenger felé!”
Ez a tenger a történelmi, az ezeréves Magyarország. Sziklaszilárd a hitünk, hogy a délvidéki hasadék mögött eltűnt folyó rövidesen megint a napfényre tör és egybeolvad ezzel a sok vihart kiállott tengerrel.


A szerző ügyvéd, jogi és politikai író,
*Győr, 1871. márc. 20. – †Budapest, 1945. ápr. 27. Krassó-Szörény vármegye nyugalmazott főispánja volt.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo