Líra

Ön itt van: Kezdőlap

Líra

Serfőző Attila: Termeim

(1)

Az éj lopva tekintett rám,
mint halogatott szerelem néz,
e mögöttes
világ hátsóudvarán.
A színfalak előtti
rétegekbe süppedő
pillangók táncára leltem,
fejem fölött a mindenség,
s az Isten.

Szele Anna: Állomások

hideg van,
vonattal utazom,
a pályaudvar nyitva,
a kettes vágányon tehervonat halad át
(jeges szelében összerezzenek: vajon mi a rakománya?),
az én vonatom a hármasra érkezik,
jó lesz átmelegedni a fülkében,
semmi nem olyan, mint régen –
legfeljebb látszatra –,
egy éve még nem gondoltam lezárt pályaudvarokon veszteglő vagonokra,
sehova nem utazó,
hajdanvolt szép fürtű fiúkra, izmos férfiakra,
talpfák körül ólálkodó, baljósan vonyító, szaglászó ordasokra

Vámos Hang György: Hang-szóró

(Ajánlás: Geiger Erzsébet, alias "seh"-nek, szeretettel.)

Senki sem hibás!

Nekem mind, aki „más”,
hogy úgy mondjam,
személyes, szerelmetes barátom!

Épp ezért, mint valami bakter, úgy vigyázom,
ha látom,
hogy rossz felé tart, végül,

s mint eleven holt kikékül,
ki magával kibékül

Vernyik László: De facto

A dér most lassan eszi a fákat...
stigmákat rajzol törzseikbe köd.
Ha nem láthatlak, megöl a bánat,
hisz újabban többet vagyok nálad,
a foszló kötőszövetek között!
Szarkák szállnak, széljárta szívemben...
megront végleg egy fészekfoglaló.
-A meztelen igazság kinek kell?
Ha fáj a vetélés,...ha torz a szó?...
Bölcsőket ringat béna kezével,
és holt anyjának törli homlokát,
birokra kelve kétezer évvel,
kérdőre vonva léted szent jogát!
És nem kíváncsi a válaszodra!
Mert itt mindenki halállal fizet!

Hét éve visszavárlak Mocsár Zsófinak* odaátra, ki soha nem lett huszonhat esztendős

„ Anya! Fáj egy picit a torkom. Ne aggódj! Hamar túlleszek rajta!”
(Mocsár Zsófi)

Sajnálom, úgy érzem, cserben hagytalak.
Szörnyű volt elveszíteni téged. Ráadásul
ilyen kétes körülmények között. Ha most
azt kérnéd cserébe életedért, beleugranék
egy feneketlen kútba vagy levetném magam
a legmagasabb torony tetejéről. Nem sietnék.
Soha nem beszéltem erről senkinek

Bihari Csilla Rozália: Jelentéseink

hogy mondhatnám ki hangosan
ha ismered minden szavam
ha olvasod már nesztelen
az összes szánt-tekintetem
tudod hogy mit jelentenek
a néma ernyedő kezek
s hogy így élek veled boldogan
bár lélegzetem is hangtalan

Bíró Rudolf: 3+1

Parafrázis - Budai Zolka: Négy gyermekünkből

Az első gyermek olyan, mint teésén,
mosoly pattan rügyedző-fecsegésén.
Beszéljen csak helyettünk, hisz elmondhatatlan,
legyen ott minden jelző egy személy-ragban.
Kiollózott részletek fotóalbuma:
- Tiszta anyja! (Bár néha azért apuka.)
Ne hasonlítson senkire, mikor felnő.
Legyen a viharban is bárányfelhő.

Czipott György: Vártán, töretlen

.jegenyéket. mindig csodáltam
.ahogy megtartottak eget
.más csak bólongott, általában
minden úgy jó, ahogy lehet

.jegenyék .csontos óriások
.villámverten is mind kitart
.lábukhoz hull angyal, talán sok,
ha szökve, hagynak mennyugart

[.uram .vigyázd őket szelíden
.nélkülük… velünk senki itt lenn]

.vártát állnak, büszkén, vitézül
.sorukban portól csönd emel
.lennék bár aképp, ki legvégül
csak kidől .sosem térdepel

D. Bencze Erzsébet: Sirató

„Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát!”*

Fekszem a füvön.
Sugárzó napsütés. Susogó szellő.
Hegyi friss. Madárének.
Egy katicabogarat röptetek
ujjam begyéről éppen –
Csipetnyi béke.
Áldott csönd. Éledő zöld.

Fülemet a földnek szorítom,
hallom siratóénekét.
Vérzik a tuskó alattam.
Sírját ássa a világ –
Felkavar a gondolat.
Hantok hullanak...

(Vajon lesz-e elég fa koporsónak?)

* Szentgyörgyi Albert imája

Ernst Ferenc: Álomtöredék

Az erkélyen ültem, a fények halvány pontok,
lenn a parton fátyolköd szitált,
százezer kalandor rég vitorlát bontott,
én rád gondolva, egy üveg bort talán.

Az első korty a számon ajkad selyme volt,
zamata elnyomott minden illatot,
az esti csend a lombok közt dalolt,
hangod emléke lágyan ringatott.

Magunkra gomboltam az esti kabátom,
alatta vágyam álomba merült,
magamban ültem, de még most is látom,
érzem, simítasz, mélyen, legbelül.

Fülöp Kálmán: Imádom

Titkaim elrejtem
felsebzett szívemben,
s ha a szükség kéri,
kirángatom onnan-

a nappalok árnyán
vérzik az igazság,
a száraz közöny
könnycseppekben lobban.

Szorongó énemben
harangoz a hajnal-
ébredésem csendjén,
csiklandnak az álmok-

imádok a reggel
borzas arcán járni,
s az élet tükrében
látni a világot.

Irlanda Máté: Altató

Tessék, itt a csörgő rázzad!
Ugye, kényelmesen fekszel?
Aludj el hát, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.

Tessék, itt a macid fogjad!
Mesét mondok, legyél csendbe’!
Aludj el hát, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.

Tessék, itt a munka, hátad,
végül véres C-be dermed.
De most aludj, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.

Kalász István: (szabadság) Tó mellett

Van éjjel a keskeny ágy. Van a szoba.
És van az erkély, ahol hinni lehet, hogy közelebb
az ég.
És van a víz a nyárfák mögött.
A csónak. Az evező.
Van a házak hálója. A túlsó parton.

És így éjjel válik világossá: át kell vinni.
Valamit. Bármit. Hogy a lehelet
után sóhaj jöjjön. A hallgatásból
csend legyen, az ég újra megépüljön.
Kint a vízen, a szélben.
A csónakban. Az ég alatt. Bárhol.

Konyári Mónika: Ölelés

- Nem változtál... – mondta végül. Résnyire húzott
szemekkel fürkészett.
- Épp olyan unalmas vagy és ronda.- átölelt.
Mint rég.
Zavartan nevettem, hogy „hazug” és „ugyan, hisz
lassan ötven” és „ki emlékszik már”...
De ölelésünkben hullámzott az a nyár, a csónakhoz
simuló csobbanás,
a kapkodós, fázós őszi reggelek,
a vibráló téli esték,
az eszmék,
s hogy néha érzéstelenítés nélkül boncoltuk egymást.
Az érzékiség, ahogy felnyögött, s kutatott bennünk

M. Karácsonyi Bea: Nő kofferrel

Átirataim 1.

azt mondtad a múzsám vagy
ketten utazunk
majd úgy jössz
mint a peron-hideg magány -
amikor az éj fekete vagon
neonlepkék szállnak vállunkra
szénnel festi ki szemét a hold
tekintete vakító vászon

azóta várlak kofferrel
a peron kivet mint nincs utast
valahol szétcsúsztak a sínek
angyalszárnyaid jegyeinkből lettek
míg a fényben röpködsz
én a semmibe írok

Molnár József: Áldás

Halkulnak tegnapi rózsás fagyok,
s a szél útjában sincs hó-hegy gubanc,
hallgat a fű sápadt avar alatt,
eresz-rozsda alá várnak lakót.

Távolból búg egy bús galamb-harang,
révült kezemben a hangok fakók,
nézem, hogy táncolnak tündér-manók,
csonthéjú fákból a rügy kifakad.

Magányos kereszt hallgatja imám,
felhőből hull egy kéz áldása rám,
megbotlom, elesek, felsegít az út.

Füstből fon hálót mérhetetlen Úr.
Nézem, a pókok arca mily vidám,
rohammal esznek, halottaké a táj.

Nagy Horváth Ilona: Mióta

Torz tükrök közt járok, a vak félhomályból hívtalak,
hol összeér a lét és az elképzelt halál: létezz,
Mindenható, viselj el, viseld a gondomat, legyints,
legyen fiad, országod meg egy maroknyi tér nekem,
színesre festeni egy hangot és szép keresztjeim.

És én hittem, hogy hozzád, akár behúzott függönyön
a kinti fény, betéved, s ragyogva meglapul néhány
embernyi felszakadt szó, lehullt imákból szőtt regény,
s békés óráidban még öledbe húzod vágyaink,
olvasni istenül a csendek nehéz üzenetét.

Pápay Eszter: Február elé

Ma végre napfényben fürdött az áldott reggel,
s egy bohém kis cinke dalolta: lesz tavasz.
Kenyérre vaj, bármilyen picinke,
sóhajokra gyógyír, nyúlláb, sebtapasz.

A tétova, vaksi pók holnaptól serényebb,
s új hálót szövöget naponta: bűvöset.
Látnokká lesz. Baljós Nostradamus
helyett gyönyört jósol. Nem csak bűnöket.

Ma végre bókokat küldött az áldott reggel,
súgta, hogy hinni kell: nem győz le a tél.
Tollait mosdatja, rád kacsint a költő;
fagyos tócsák mélyén gyémántot remél.

Serfőző Attila: Csak úgy

Csak úgy egymagamba csöndesen,
kéz-kézben távolabb szakadok,
a búcsúkat ki tartja számon,
tán a kora őszi lombsorok.
Az út mellett nyugtalan tócsasugár,
finom fénye szövetkezett az éggel,
de holnap elmossa egy füstölgő ár,
s a horizont közben jajveszékel.
Isten a roppant terek ura,
és a visszhangzó lelkeké…

Tóth Zita Emese: Ív

Kiszámíthatósági görbe –
mintha valami eltörne
bennem,

pedig csak hajlik feléd.

Vámos Hang György: Konstelláció

Láttalak újra. --
S mint annyiszor már
(ezen, vagy azon az ajtón kilépve),
-- megint csak elmenőben.

Járásodon,
/ tovatűnéseden /,
-- arcodon, testeden
fényesre kopott szépséged okán
újra, s újra némi változással.

Fogyó-növő holdkaréj:
mintha hangsúlyozni akarnád
idegenségemet.

Távolodsz.

Czipott György: Tangens

hogyan béküljön meg
kinek evangéliumában ráhajtogatott
mutatóujjak árnya kalimpál
zizegő selyemszálak helyett
hogyan eressze szélnek
angyaldohos házait
minden ott és itt felől
elvékonyodtak már hazajáró
madarak csellószonáták

én veletek siratok
minden harangkondulást
birkahodályok falaira
aranyszegélyű narancshártyákat
simogatok hisz’ tudnom kell
minden napnyugtakor
merre jutunk

merre jutunk

Csata Ernő: Háromkirályok vagy bolondok kora…

,,Ama végső harag napja, a világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja. (…)
Ha a rosszak zavarodnak, fojtó lángok kavarognak,
akkor engem hívj áldottnak.'' (…)
(Dies irae ‒ Harag napja)

(Elmélkedés a párizsi Notre-Dame égő tornyát látva.)

Ma katedrálisok égnek, padjaiban síró gyermek:
ájti század, tartsd a szádat!
hozzád keletről nem bölcsek, nem háromkirályok jönnek,
bizony, aludj rá még hármat!

Fülöp Kálmán: Macskajáték

Bizony, bizony,
miért is kéne
visszafogni magunk,
és színfal mögött
lapulni, ha fülünkbe
súgja a súgó.az
elfeledett szöveget -

színház az élet,
az egyeszer bent,
és egyeszer kint,
harmonikus váltakozása-

Gavallér János: Úton

Megírták már, kezdet és vég,
ide szorultam,
lét értelmét kergető fehér egér,
ide szorultam,
végtelen pillanat fogságba,
egyetlen fényképfelvételem
az élet,
értelmezhetetlen magányos filmkocka,
se elébb, se utóbb látni képtelenség.

2022.12.09.

Márton Károly: Virág vagyok

Virág vagyok,
Kikerics,
Kikerics,
Bárhol vagyok,
Rám tekints,
Rám tekints,
S lásd bennem a
Kék eget,
Kék eget,
Mert már ő is
Nézeget,
Nézeget.

Molnár József: Dombokat festő

Szótlan köd ül
utcalány-fák ölébe:
elkurvult század.

Dombokat festő
álarcos emlék. Csontok
mögötti évek.

Fájdalmak korall-
kövei rakódnak ki
fürtös egekre.

Csalogány-hangok.
Vénülő csend nimfái
halottaid hívják.

Törött egedben
szilánkokból angyallá
változó jövőd.

Nagy András: Lét(he)

Mindentől messze, mindentől távol,
Izzó kis pontok múltból és mából,
Átér fényük mindenen.

Léteznek gázok, könnyűk és furcsák,
Nagy vaskos könyvek nélkül is tudják,
Éltetnek a szintemen.

Lépcsőkön jutnak testből az agyba,
Átcsúsznak lelken, egy kristálymagba,
Túllépnek a képleten

Gáz, fény és lélek ezzé állt össze,
Furcsának látszó egységgé törve
Alkotják az életem.

Nagy Horváth Ilona: Karc-poetica

Finoman int a babér öreg csipkeszéle, méltósággal fúlni
főzelékbe, s fel nem dúlni a tányért, ez a művészet.

Eljön az a kor,
amikor
lankad a lélek,
s a kitágult test
úgy lóg rajta,
mint vézna gyereken
a nagykabát

Serfőző Attila: Omladéknál

Egy-egy lefosztott nap után
szürke, oly’ szürke minden -
léttelenség hitvány talaján
csatangol a nyilalló félelem.
Holdtalan est mászik a városra,
vadult erdő mélye hideget lehel,
némán, mint a királykobra,
elbánik bárkivel.
Horzsolt lelkek fekszenek
egy komponált galaxis előtt,
szemükben a duzzadó vérerek
világa új rendet szőtt.
Kóróból font minden csillag -
mennybefúló hamis tér-erek.

Tulok Teréz: Karácsony

Gyere velem,
add a kezed,
sötét éjen
csillag vezet.

Egy istálló fölött megáll,
itt született meg a Király.

Kényelmetlen a szűk jászol.
Nagy hideg van, biztos fázol.
De a meleg pólyácskában,
édesanyádnak karjában
hamarosan elszundikálsz.

Véssey Ede: Elakadt metamorfózis

Hívogatóan feléd csapongó
színes lepkéket kergettél
egész életeden át.
Bolondos fejeddel, ártatlan szíveddel
nem vetted észre közben,
hogy ámulatod törékeny tárgyai
petéket raknak észrevétlenül,
amelyekből száz és száz
pusztító hernyó kel ki,
félelmetes mohósággal pusztítva
a tavaszi zsenge hajtásokat.

Hiába éltél meg jónéhány ciklust
a lepkék meglepő életéből,
szárnyaló álmok után földhözragadtan
a lebegő lepkére nézve
már a hernyót látod,
de a csúszó hernyóra nézve
nem vagy képes a lepkét látni.

Albert Zsolt: A kezdet magja

Nem jut eszembe az út hazafelé.
Meghallgatnám a szívem, de nincs fül
a mellkasomban. Egyformán nyúlik
minden járda az este száraz tenyerén.
Az utcák nevei, csontfehér táblák
a fáradtság dermedt csarnokában.
Kezedben vagyok, mióta felvettél
és utazok az éjszakai város ütőerén.
Lüktető házak, vérző ciprusok között,
a kezdet magját keresni visszafelé.

Bíró Rudolf: Ajtók

Rozsdás kezedben a simítás nyikorog.
A szád nem nyílik. Sarokvasán Sör csorog.
Kopognék én a korhadt szívfalon,
De a félretett kaputelefont se hívhatom.

A karjaid, mint a fotocellás ajtók
Minden baráti-mozgásra nyílnak.
Én hiába állok meg előtted
Maradjunk inkább objektívak…

Az elméd akár a házunk padlása,
Az emlékek pókháló-temette rabsága.
Kár, hogy a feljáró kulcsa elveszett,
Vagy csak lefelé nyomják az üres üvegek.

Czipott György: Galambok

csontsárga ködben
csupán magunk vagyunk
körűlünk ordít várospokol
lehet-é feltámasztó mentség
lehet-é sorsmentő csönd
lehet-é tükörvillanás
lásd Jézus
rámavasodtak vétkeink
és tudom már senki
senki nem ad menlevelet
hamvasztótűz elől
lásd Jézus
milyen pontos erezetű
minden cédrusgerenda
vacsoraasztalhoz méltó
de jól megbír emberi testet is
csontsárga ködben
mindig magunk vagyunk
és belénkaszalódik
korbácsos fájdalom
röppenjenek hát ünnepet
lépjelölt gerlék

Ernst Ferenc: R. I. P.

Víz alá nyúlok.
Hínárerdőkben kereslek.
Írásos nyomát olvasom
seholsincs kezednek.
Hagyom, hogy
legyél a bátor Én,
gyávaságom tengerén.
Agyonnyom.
a tudás, mit
magaddal vittél.
A halott szavak súlya,
miközben itt él,
hült helyén a vágynak,
minden, mi volt.
Ha nem jöhetsz vissza,
akkor is,
visszaolvaslak,
s minden nap
visszavárlak

Fövényi Sándor: Rekviem Ágiért

Te, aki szavakkal itattál,
most el kellett menned hirtelen,
mégis, mintha még mosolyognál,
mázsányi kövek ezek a szívemen.
Nehéz férfi sírás rázza vállam,
könnyem elfogyott, csak szemem ég,
és ne akard, hogy megbocsássam,
mert egyszer azt mondtad, vár az ég.
Te tudtad, én régóta halott vagyok,
hogy miért, az most nem érdekes,
kínomba szám szétharaptam, dadog,
leszek miattad szótlan énekes.
Reggel a kertben felnéztem az égre

Fülöp Kálmán: A magány macskakövein

Visszatérés
az apró mozdulatok
melegségébe-
egy percnyi
kiszakadás
az élet
bolygó-álmából-

megannyi hálás
pillanat a percek
törékeny rugalmán,
ahol az évek
szakadozó szálai

Kalász István: Entelecheia

Ma mentem
a kihalt utcán
a sötétben macska
jött szembe és azt
mondta velem jön ki a
városból mert tigris szíve
van de élni akar.

Kemecsei Gyöngyi: Pille

Csak egy lépéssel járok
mögötted, jó anyám...
...visszatartom a lélegzetem.
Ha kifújom,
pille kis tested, tudom,
tovaszáll.
Nem mozdulok...
... már kékülnek arcomon az erek.
De most levegő nélkül jobb nekem,
mint lenne nélküled.

Lackfi János: Követelő

Adjon az Isten
fogkefét,
flexibilis nyél,
lágy pihék,
árva kezemre
krémeket,
tőlük a bőröm
selymesebb,
a hónom alá
illatot,
ne érezzék, ha
izzadok

Márton Károly: Amikor csak...

Amikor csak
Fél a Hold,
Fél a Hold,
A magasban
Fél-e ott,
Fél-e ott?
Vagy talán csak
Bújócska,
Bújócska,
Másik fele
Elbújva,
Elbújva?

Máté László: Mechanikusan

Csontokról lefejtett műmerev élet
Bepakolt szárzeller zacskóban vár
Húzd ki a szokatlan utolsó évet
Tömegbe sodródva ki ordibál
Izmokról lefejtett eltűnő álom
Cárokról álmodó naivabb nép
Pultokon tündérek árnyait látom
Mit ér az ordító csendes beszéd
Hátadon maradt egy utolsó sárfolt
Szétmaszatolhatna letörő ág
Látom hogy felkelsz kicsit még várom
Hogy szebb lehet szebb lesz ez a világ

Molnár József: Papír-folyók 17.

- A létezés

Egyre sűrűbben távolodok magamtól.
Főként porszívózás közben, amikor semmit
nem hallok környezetemből, még
szívverésem sem. Egy hegyi tisztáson
elterülve - a mindennapok gépkalapáló
szorítása elől menekülve -, hallgatom
az ingujjam alá hatoló jövő zenéjét,
azt mondja a rám nevető csend, ez az
igazi mámor, őszinte nevetés,
amely a szűkös napok ragyogása.
A nap sem kell hozzá!...
Egy pincében ülve, eszembe sem
jut a felszín. Jókedvem
borozgató ima, elhalkulva, mint a
kikapcsolt rádió, megbékélek a világgal.

Müller Péter Sziámi: Minden összefügg

Rémült és éles
Hangokra ébredsz
Valaki melletted
Most halt meg
Tiéd az álom
Mert tényleg átélted
Valaki most halt meg
Helyetted
Halottak jönnek
Élők mennek
Nem számít hogy te
Mit hiszel
Te vagy a bűn

Nagy Horváth Ilona: 1. szonett

Borulj szememre lángos kárhozat,
virágot szedni elcsügged a lélek,
szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,
vegyétek ölbe szürke házamat.

Királykisasszonyok a vár alatt,
topánjukon ragadt a sáros élet,
de kár, ma már csak elbukott cselédek,
üres marokkal térdre hullanak.

Bezárja fáradt ablakát az ember,
inkább ne lássa tán, a jó, ha nem nyer,
kopott, sivár szobám fürössze fényben

az újra írt sovány emlékezet

Paál Marcell Hesperus: Az ember paranoiája

Baleset történt az ifjú végtelenben.
Talán az idő és az időtlen között.
Seb nyílott mélyen a mérhetetlenben.
A szeplőtlen sötét fénynek ütközött.

Az oszthatatlan egyből szilánkok hasadtak,
cirmos lett a kozmosz szurkos lenruhája,
alig ismert részén egy kajla térszakasznak,
testekre bomlott a teremtés tusája.

Képek vagyunk. Valaki egészen másról.
Tükrei a sebzett, örök értelemnek.
Tévhitünk van csupán a realitásról,
de magunkat véljük igaz isteneknek.