Gavallér János: Vesztegzár alatt

Szobám szűkül, s én falfehéren
remegek, beszegeltem a szívem,
a kínokat már nem is érzem;
szikkad testem a magány-kereszten.

Nem kopogtat be hozzám senki,
ajtóm karantén-szigetelésű,
többrétegű, piros pont virít,
tán vesztegzár elszigeteltségű?

Érintés nélkül vágyakozva,
magamra szegezett fegyverekkel
háborúzok az okozóval;
Vajon ki, és miért? Ki és miért?

Belém szeretet végítélet
szorítja torkom kíméletlenül.
Ajtót, ablakot beszegeztem;
senki sem juthat be véletlenül.

Csak majd, aki vérző szívem,
csak majd, aki ki akarja vinni,
ebből az elfajzott pokolból,
csak lesz majd ember, aki kivisz.

2021.03.23.

Jóna Dávid: Tavasz

Zöldsapkás dombok, villanó combok,
bicikli kattog a macskakövön,
fényliget-űzte fogadkozások,
késztetés ül az ösztönökön.

Szellőzött lelkek, elégedettek,
ha nyálban gazdag a tavaszi szó:
édin, ha játszik a buta kis macska,
és rügyek hasán az olvadó hó.

Ég-homlokán jő, a suhanó felhő
szoknyáját festő virágszirom,
előbúvó hóvirág jön,
s tavaszt köszöntő szép liliom.

Szépelgéssel, reménykedéssel,
tele a facebook személyesen,
szirupos versek, túlcicomázva,
érzelgősen ízléstelen.

A kliséktől sajnos nem szabadulhat
a millióféle ábrázolás,
ébredő zsongás zúg a fejekben,
giccsre váltott panaszkodás.

Méhecske-röpdös, rózsaszín-köntös,
hajnal-derű és magasztalás,
közhelyeinkben így talál otthont,
a tavaszt örvendő szívdobbanás.

Kalász István: ELENGEDÉS

Utolsó arcképe mellé képzeli a földtől
elváló eget a felhőből kibukkanó
madarat – a gyásznak kell a jel a kép a keret.
A lépcsőházban lehajtott fejjel indul a
villamoson koldusnak nem ad az utána
néző kamerának felint a hídon szemüveget vesz
a mélység felett – a társa elment ő a korlátnál
marad. Este ül az asztallal amire tányért
tejbe grízt tett éjjel a mozduló székre ébred.
Majd reggel amikor szemközti háztetőn galamb billeg
a kitartó kurrogásból egyensúly lesz az egyensúlyra
akad kényes szó zuhany kávé fekete majd erre
szövődik verssor a munka jele – a maradék élet
ígérete.

Kemecsei Gyöngyi: Odabent

befelé tartok
kapuk csapódnak mögöttem
s én súlyos hangokat
hagyok odakint
mondani vágyom
még fájnak a csendek
de néma perceim
már engem keresnek
lüktető vénámban
dobban csak a szó
néha elakad
suttog csak
dadogva
fojtva
fuldokolva
de nekem mindig hallható

Nagy Horváth Ilona: (Levél)

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed.
Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló
ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis
csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és
azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk
tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem
szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak
a szemed.

Pethes Mária: OLTALMAZNI KELL

mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába

már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját

védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják

Putnoki Béla: TOP - SENTIMENT

- születésnapra –

...szivárványt álmodtam Köréd
s Holdat, csillagot
- közöttük lebegtél, tisztán:
mint az angyalok…
… kacagást álmodtam Köréd:
- százezer karát
napfény ragyogott szemedből
s hullott vissza Rád…
… nyugalmat álmodtam Köréd:
csöndes réteket,
- illatból,- virágból,- fényből
fontál éneket…
… menyegzőt álmodtam Köréd:
bíbor - csend alatt
- de más kéz fogta ujjaid
s megátkoztalak
… temetőt álmodtam Köréd:
(gyásznép, zord sírok!)
- ne sírj! Te maradsz még, Kedves!
- csak én indulok…!

Szenyán Zoltán: álmodható ébredés

(feszültség alatt a feszület)

Isten... egy új Isten
programozott lakhellyel állt elő
kibertérben, ahol falak nélkül áll a vár
üszkös romra épült „okos” otthon
ha elsőre nem is fogott meg
- kicsit még várj
rögtön ne reklamálj
reklám, rég készen áll
mesterséges mennyország
gyere, - éld át a mennyei csodát
csodát,
csodát,
csodás csalást...
itt nem érhet csalódás
itt minden lélek hasonmás
előre programozott agymosás…
- panasz esetén
lélek szoftveresen újra húzható
életünk, naponta újra
újra hazudható
hazudott nyugtató
kérd, követeld a napi adagod
nyugtatóhoz adagolt altatót
feszültség alatt a feszület
új megváltó született...
álmodható minden ébredés
álmodható a mézédes feledés
álmodható maga az álmodó
megfáradt álom manó
dúdol altatót,
altatót,
altatót...
csipkés, puha és bársonyos
szivárványban táncoló megváltás…
üzenetben küldött angyali látomás
megfelelsz,
beléphetsz,
- megkaptad az engedélyt!

Szabó Lajos: Úton

St Louis 90
láttam egy filmben
ahogy tű karcolja a bőrt
és parancsolatokat váj belé...
semmi sincs ami eltakar
és nem a sár
ami nyomot hagy
a lelkeken
pedig ezt próbálják
pumpálni belénk...
nem fogok hazudni
a szemétbe jutott álmokról
az is a miénk lesz hidd el
ahogy Jézus
amikor a tetőről figyel
véres szemekkel
egy ott felejtett keresztről...
a bármilyen agyak
a jelentéktelen tárgyak
soha nem voltak annyira tompák
mint inkább...most...
nem válhatunk éles pengévé
úton a pokolból
a mennyország felé
mert az nem egy kitaposott út...
zöld táblák fehér feliratokkal
a vörös ég alatt
nem a szélcsend ami jellemző...
betadine foltok
az angyalok lehullott tollán
epillált pihék...
St Louis még kilencven mérföld
alkony
üvölt a kipufogó
reped a torka...
az ócska Volvo karcos szélvédőjén keresztül
látom ahogy leesik a Nap
és felém gurul
láva csíkot hagy maga mögött...
ki fogja kiszívni
sebeinkből a mérget
a rendszer hazugságai után
a lehetőségek behatároltak...
Júdás harminc ezüstjét
kijátszotta el
egy rulett asztal jobb oldalán
a holló vájja ki a szemét...

Szilágyi Ferenc Hubart: Deja vu

Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.

Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.

*

Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?

Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!

Tóth Gyula: világtemető

ritkán járok temetőbe
haragszik föld és ég
éjjel surrog
fülbe a fű
kluttyog a nádas
sír, nyög a hídboltív
s egy magányos kísértet
zavarja álmom
,,vemhes” lányok
viháncolnak
vodkát vedelve
s a terek megtelnek
tápszerért bömbölő
csecsemők hangjával
gyermekanyák
kelletik seggük
s az est egy fülled kupleráj
megtelik zsivajjal
és öklendezik
ha túl mélyen akarják
lenyomni torkán
e régrohadt ideát
pedig elmondása szerint
jól csinálja
úgy szövi a világ

Varga Rudolf: OLYANMINDEGY

Ezt
a
göröngyös
dűlőt
én
néztem ki
magamnak
vagy
ő
volt, ki lábamhoz
oldalgott?
Olyanmindegy.
Rég volt.
Ki tudja már
melyikünk
kezdte.
Az
ösvény
vagy
én
szóltam először,
csipámat törölgetve,
hátam mögül
álmosan kilépve.

Vámos Hang György: Különbéke

Világháborús nagyapám temetésén
csak visszavonulás-Anyám és én
lövészárok-részlet peremén
még üszkösen, feketén
szélütötté sarcolt felesége.
-- Feltétel nélküli megadás:
hó hull,
fehérzászlósul a mélybe.

Véssey Ede: Elkaptam

Fertőtlenítővel lemostam kezemet,
forró, klóros vízben kimostam ruhámat,
maszkkal jártam, mégis elkaptam a járványt:
az önző félelem emésztő vírusát.

Zsebők Csaba: - Még maradnál itt alul -

Sokszor apróság is ki tud mozdítani –

Liturgia az ikonok előtt,
miközben szól a pravoszláv kórus
Vagy táltosdobolás-szertatás,
sok dob, hangtál között ülve

Összeér az ég s a föld,
ám te még maradnál itt alul,
s már érzed a közeli kapcsolatot,
mégis maradsz

Flórián Tibor: Huszonkét év után

Huszonkét szép ágam vesztettem a viharban hiába,
a levél, ha lehull, gondol-e még a gyökérre, fára?
Huszonkét nyár fordult télbe, huszonkét töprengés tépett,
sok nemzetet láttam lebukni és az emberiséget.
S gyökeremig remeg a rettegő kérdés: miért fájnak
a tengerek, az idegen hegyek, a nyugati tájak?
Miért fáj, hogy tudsz-e még utódaidban magyar lenni?
Az én unokám -- ó, jaj -- már nem Ildikó, hanem Jenny!

Kannás Alajos: A vándor visszafordul

Előbb a Duna Dévénytől Mohácsig
s a legmagyarabb folyó, a Tisza
apadt le bennem néhány foszló ágig,
s a Lánchídnál meg kellett halnia
az oroszlánnak... Szétesett az ország,
a falvak hamvát belepte a por,
hasadt a lélek, rakódott a korlát,
és lilán jöttek ki a fák alól
barátok s bőr-csont bukott angyalok...
Magam sem hittem el, hogy én vagyok,
ki poklot tükröz s mégis megmaradt.
De lassanként a képlet felderengett :
az őriz tovább, aki útnak enged,
s a földemnek megadtam magamat.

Negyedi Szabó Margit: Hívogató harang

Hétköznapi élet, cudar már itt minden,
Ha ünnepet ültünk valamikor régen,
Megkondult a harang, s hívogató hangra
Ünneplő-ruhába mentünk a templomba.

Szólnak a harangok most is, úgy mint régen,
De tán az a csillag nem jár már az égen.
A templomokat is nyitva alig tartják,
Hiába a harang, hiába kongatják…

1979

Tűz Tamás: Apám

Apám festő volt. Csak szobákat festett,
meg konyhabútort, ajtót, ablakot.

Míg ifjú volt, megjárta Budát-Pestet.
A háborúban mély sebet kapott.

Szobrászművész szeretett volna lenni,
mint Phidias vagy Michelango,

de végül nem lett belőle semmi,
csak ismeretlen, szürke mázoló.

Ám azért így is eleget merengett,
pohár bor mellett csöndben álmodott,

ujjai élénk színeket kevertek,
megtervezte a fénylő holnapot.

Rajzolni tanított és hegedülni,
mert azt akarta, nála több legyek,

távoli szépségekben elmerülni,
ha hívogatnak tengerek, hegyek.

Hátul az udvarban a kettős létrák
magasába ha másztam, szédület

kapott el, ég és föld egymástól szétvált,
rám villogtatták vad mélységüket.

Zas Lóránt: A remény szonettje

A kioltott tüzek azok, amik ma égnek,
a mezőn helye van a rozsdásodó ekéknek.
Vasárnaponként ima szól, fogatlanok a vének,
ölyv köröz, borul a táj, az üszők elvetéltek.
Megíratott, hogy harmadnap feltámad és élhet,
a mennybe megy, és része lesz az Isten lényegének,
csillagok veszik körül, róla is szól az ének,
a magas és a mély használja írnak és fejéknek.
A fogantatás, a jászol megmarad,
jövendölésnek, hitnek és reménynek.
Aki a hegyre megy, annak a völgy zöldellő darab
és megmarad fészeknek, háznak, ahol élnek.
Kövek között is bódulunk, viszünk vizet,
felszántunk földet ágyásnak és vetésnek.

Gaál Áron: Szálloda a szerelemhez

és a metró
és a kocsi belseje
és kis címletekben pillanatok
e pillanatban
csíkos inget viselek
és barna cipőt, negyvenketteset
és szalmakalapot

és a megálló
és a peron
a csapóajtó magától bezárul
és csak akkor nyílik ki amikor
az alagút végtelenségébe
száguld tovább a szerelvény
és elhagyja az állomást

és a piactér
és az a ház
    „szeretnék kérem egy hétre egy szobát
    hat napra
    öt napra
    négy napra
    egy napra

    és az ágyra egy pongyolát
    és szeretnék egy lányt a pongyolába
    és egy hátsólépcsőt, hogy más ne lássa
    egy nagyon hajlékony
    egy nagyon kecses
    egy nagyon merész
    egy nagyon ügyes lányt szeretnék”

aki azt mondja:
    „meleg van,
    nagyon meleg van
    fullasztó hőség van
    a levegő se mozdul
    a mai estén”

mire én azt mondom:
    „felhős az ég
    csípnek a legyek
    zivatar készül
    hamarosan esni fog
    felhúzhatom az ablakot
    vagy zavarja talán?”

mutassa meg kérem a szobát
és mutassa meg a lányt aki azt mondja:
    „Ó, visszahozta a fehérneműmet?”
mire én azt mondom:
    „Szeretnék megfürödni Vivien
    kérem készítsen nekem
    egy langyos fürdőt”

mutassa meg kérem a lányt
és mutassa meg a mosolyát
azt a mosolyt amivel azt mondja: „tenger”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „már látni a földet”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „mindjárt megérkezünk”.

Párizs

Jagos István Róbert: Kékesen

Nem ringatnak többé
hiszékeny álmok.
Ébredő hajnalt riaszt halál-fejem.
Hollóként tekint rám a sors
korhadt cölöpökről,
és gyöngyöket rejt
szárnyai alatt
kékesen.

2010

Kapui Ágota: Fény paskolgat

a születés
a te döntésed hát
választhatsz bolygót
teret mindenséget
de itt már semmit
nem bíznak terád
s a sors könyvébe
nem írnak be téged
Fény paskolgat
lét nevez fiának
és irányítja
léptedet a rend
hogy kit tekintesz
apádnak anyádnak
az ösztön súgja
félve odabent

2017

Kányádi Sándor: Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só -
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.

1967

Szervác József: Örömök

Míg befogad
öled kénköves kánaánja
élhetlen uzsorás, csupán az esedékes
kamatokat követelem
az öröm percentjeiért
házalok benned naponta, félek
ha egyszer kifizetsz

Vagyonom vagy
tőkém míg tartozol, zálogul
vettem a mindennapi
örömök utáni csöndet
zálog álmodnom álmaid
teremni termékenyülésed

Én magam odaadtam

Forgass míg fényleni tudok
mielőtt mint a nyarak elöregszem
elévülök hajad évszázadaiban

A.Turi Zsuzsa: Mai vers

Tegnap csak
bort ittam
másnaposan a
konyhában
az asztalnál
bicegő hokedlin
este hétkor
szürke fényben
ülök
a zöld kredenc
mellett
őszülök
zokni nélkül
pizsamában
fáj a fejem
hideg a kő
cigi van a
számban
a tea
lábszagú

a sors sem
kímélt
nem írtál
ma se
tegnap se
e-mailt.

Albert Zsolt: Egyetlen

Csak te olvashatod le
arcunkról a kétségbeesést,
aki fentről esőt küldesz.

Amíg ázunk, sárrá válik a föld,
s közben nézünk felfelé hallgatva,
ahogy a zivatarból hívsz.

Ami lefolyik, fehérre mos,
páncéllá dermed kabátunkon
s sziklává nő talpaink alatt.

Mégis, csak sebeiden át van kiút,
halálon és át egy elgördített
sziklasír ajtaján.

Arany Tóth Katalin: A HALLGATÁS ÁRA

Kérdésre válassz:
ha felelsz,
rád zúdul a szenny.
Fontold meg jól, mit üzenj!
Ha felelsz,
elönt a szavak fekáliája,
nyakig merülsz
a balkáni demokráciába.
A torkok bűzös leheletétől
rongyolva foszlik a csili-vili,
és sorsodra billen a tele bili.
Rád ömlik
a moslékos jelzők dac-hada,
neked feszül
a ragacsos vádak
rothadó tompora.
Ahol önmagad
a köznek
szívből adod,
ott összekötöznek,
összezsugorítják,
beléd fojtják,
csönddé oltják
jó szándékú akaratod.
Az őszinteség divatja
így múlhat el.

Bátai Tibor: reggeli rutingyakorlatok

1.
levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét
belebújsz gyűrött ujjasodba
életre dörgölöd fénytelen szemed
bekötöd kardod markolatsebeit
csillagokat szedsz le palástodról
horpadt homlokodon koronát egyengetsz
2.
magára árvult szemed mögé bújva
felöltöd öntudatod ujjasát
(gombjai vérsebek)
kifényesíted szíved s koronád
hónod alá kapod a vérted
kardod görbületén elmerengsz
3.
árvult szempár figyel a tükörből
s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
koronád összeolvad homlokod acéllemezével
szívbe görbült kardod kiegyenesedik
s megvárod míg álarcaid felébrednek

Czipott György: Lázadásban békülsz…

életed adósság,
birtok, kezes nélkül,
s kamatát ha róják –
ki nem cenk, megbékül,

mert úgysem lesz tiéd
végső haszna, terhe.
időtlen semmiért
fizetsz, gondbaverve.

kaptál egy világot.
ám…, ki mással nem bír
s mást sehol se látott…,
jó jussa tűz…, mély sír?

lenni, tán adósság.
kezes, haszon nélkül.
s kire átkát róják –
lázadásban békül…

Deák Mór: LEÁNYFALU

erre a téli éjszakára
a Dunát belepi a pára
nem tudom mit keresek a parton
én az eltűnő szárcsalábnyom

nincs ok nem keresek okot
magam is következmény vagyok
nem látok és nem hallok senkit
talán ezért vagyok most pont itt

talán ezért vagyok most mindenütt
nem hangzik kiáltás se fütty
és nagyon mély már a csönd bennem
talán a Dunában kéne lennem

valahogy mintha minden hívna
s én megbizsergek a hívásra
minden hívásra bizseregtem
fagyott folyók az ereimben

nem is túl távol van egy kályhám
nem is túl messze van egy örvény
a borostyánban az apró zárvány
megnő és leheveredik mellém

várva hogy kilépjek abból
ami rám van zárványosodva
a köd átláthatatlan fátyol
és csak hív mindig távolabbra

Dóczi Székely Gábor: JELENLÉTED

Szőcs Zoltán emlékére

Merre jársz, mondd, hol pihensz?
A Jóisten zsámolyán.
Kivételes, ósdi szent.

Vágytál ritka jóságra,
Jelenlétre másokban.
Irígyed az egész föld,
S ha nem látja is sárga.

Egyre inkább hiányzol:
Születő önmagunknak
Voltál amolyan jászol.

Örök gondolataid
lelkünk zugát fénylik át.
Érvényük bonthatatlan.
Jövőnk legyen…hagytad itt.

Doktor Virág: Egyensúly nélkül

Időnként nincs mércém.
Olykor pedig megfeszítem magam.
Nem tudok e kettő között
békére lelni.
Gyakorlatiasan vagyok suta.

Hová kerültem,
hová kerülök,
kiszámíthatatlanul
pergő perceim
pimaszul taszigálnak.

Pont ki akartam
lépni önmagamból ma is,
amikor visszatuszkolt a kezem,
pedig már majdnem
biztos voltam abban,
hogy nem maradok belül.

Tegnap pedig át akartam
hatolni a koponyámon.
Csak egy pillanaton múlott,
hogy nem törtem be a fejem.
A lelkem azért sikerült eladni.

Ernst Ferenc: Hajnalfény

Erdőkben kereslek reggelente,
szavakban búvó, bokros gondolat,
zöldellő ágak múló telembe,
jövőm, (ha van), szebb tavaszt tartogat.

Hajnalban újra vágyakra járunk,
szemünkben üdén, távolfény ragyog,
képzeletrét most megvetett ágyunk,
egygondolat a " benned ÉN " vagyok.

Áradást hoztál száraz mederbe,
halott világba lehelsz életet,
egyenessé vált, minden mi ferde,
egyetlen lettél, mindenek felett.

Vágyakat festünk létburkainkra,
egymásba olvasztunk hült testeket,
elég egy apró, lánglobbantó szikra,
feledett játék : "szeretnemszeret".

Kék ég borul átélt poklainkra,
lélekképeinknek a test keret,
a másiknak leszünk buja titka,
magunkban hordott életékszerek.

Fazekas István: Udvarlás

Meghalnék én érted, ámde

árva lennél nélkülem,

halálom hűs rezgésében

lennél elnémult ütem,

oly folyókhoz vágyakoznál,

hol nincs part és nincs sziget,

hinnéd, habjai lemossák

égő szenvedésidet.

Amerre csak útra kelnél,

kísérne nagy lepkeszárny,

vélnéd, bizonnyal én vagyok,

pedig lenne a Magány.

Fövényi Sándor: Peremkerületi tavasz

a játszótéren szőkülni kezd a homok
benne tavalyról ott felejtett piros szita,
az ibolyák, mint apró tintapatronok,
párnak még nem sikerült kipattannia.

sárgára festett hosszú cselédházak,
udvarukon lim-lom, lopott vaslemez,
és egy rozsdás kerékpárvázat,
tegnap már megvett a sarki ószeres.

öt óra, lassan kinyit a kocsma,
Józsi kenyér helyet, ma is pálinkát vett,
már rég nem telik cigányokra,
csak csendre, amit a nyomor vonójába tett.

mégis él, lüktet a városszegély
,beton bordák közt apró patak szalad,
és bevarrja az élet rengeteg sebét,
bár fásult, monoton akár egy futószalag.

eleredt, a szél az üres telkekre köpött,
hol gyűrött Blikkben kommersz álmok,
és az átázott szavak között,
kinyílnak az első tavaszi virágok.

Fülöp Kálmán: Tükörkép

Ma egy világ
szakadt ki
homlokom ráncaiból
s furcsa az,hogy
nem érzem
jelenét a mának-
hó pilinkél s
egy rongyos felhő
arcomra térdepel-
merő utánzat,
semmibe tűnő,
érdek nélküli valami
a jellemtelen való-
hamis hangokat
csal ki a
foszló mából, és
csacska fényt távolba
révedő szemembe-
ki mondja meg,
hogy torz tükrében
nem fakó jövőm
van eltemetve?

Kalász István: Tavaszi csillagnézés kezdőknek

A ház mögé mész
a nap óráddal ellentétesen forog
öltözöl sálsapka kint
takaróra fekszel hanyatt az alkonyat
rövid hideg lesz
fent sötétben sárga kék és foltos haldokló csillagok
a holdon tenger
elmélyedt kráter és csönd
ekkor…
… igen ekkor
elfogadod hogy
a kerted kert a ház otthon
a diófa haldoklik és ez példázat
hogy mindig lesz por a betonúton
hogy a konyhába tej kell
hogy a fény árnyékot vet
hogy most foltos pokrócon fekszel és
a mindenségnek épp fűszaga van.

Kemecsei Gyöngyi: Kétely

nem
ne menjetek még
bűnünkben elfáradt
hótiszta angyalok
itt nagy a sár
tudom
a szárnyak így
nem nyílnak széjjel
de mi van
ha lyukas takaró csak az ég
s a csillagok is fáznak néha éjjel

Lelkes Miklós: MIKOR IDŐT HABZIK A FŰ…

Mikor időt habzik a fű:
félelmetes az egyszerű,
s fehér habjába lép a hold,-
ó, ami volt, jaj, az se volt!

Mikor időt lángol az ég:
a bonyolult szívedre ég.
Kék láng agyadban felsikolt:
az is volt, ami sohse volt!

Nézem a fény-árny képeket.
Az árny-kezekben fény-kezek.
Lelkekben mélyen mélysötét
várja vaksin üstökösét.

Fű elhabzik, új fű kinő.
Álruhás bálban ál-idő.
Hófehér lovon ál-király.
Leng, leng a régi álszakáll.

Az erdő múlttá párolog.
Elvillannak a csillagok.
Hiszed: lehulltak. Ám lehet:
más égboltra sereglenek.

Márkus László: Időkapszula

Kezemben megfakult fotó,
keblemben izzó lüktetés,
hajadon csillogott a hó,
boríts el, áldott feledés.

Müller Péter Sziámi: VISSZAESŐ

esik, azután
eláll az eső, ez a
visszaeső eső
az én szerelmem is
hol van, hol nincs
nem is szerelmes ő

mégse mondanám
másnak őt, pedig
volna jobb szó is rá
de attól tartok én
ha kiejteném
a számon, még meghallaná

meghallaná, elszaladna
egész héten zabos volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell

esik, azután
eláll az eső
aztán esni kezd újra
ez az eső
visszaeső
a felhőlétét unja

ez a szerelem
pontosan ilyen
elpárolog, hogyha fárad
erre persze én
elhagyott szegény
magamban üvöltök párat

ha meghallaná, elszaladna
egész héten dühös volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell

Nagy Horváth Ilona: Dobog

A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog a szívem.

Paál Marcell Hesperus: TÜRELEM

.
Várt az Isten arra,
hogy istenné váljon,
s várt benne
a világ képlete,
majd kibomlott,
és szétfeszült,
és felfénylett
a mindenség szeme.
.
Várt a teremtés
az Isten kebelén,
várt a plazmaránc,
hogy ősanyag legyen,
várt a lélek is, majd
átívelt a lét szűk résein,
mérhetetlen lassan,
mégis hirtelen.
.
A magok türelmét
akarom, melyek
sivár földbe estek,
de dacolva a szikkadt,
porladó halállal,
új kalásszá lettek.
.
Az apák türelmét akarom,
akik sápadva nyelik mérgeik,
bennük bár fúlt harag munkál,
ám maguk okolják előbb,
semmint véreik, s a kezük
nem üt, inkább imákat formál.
.
Az anyák türelmét akarom,
akik derűsen várnak,
megfoghatatlan csoda
búvó gyermekük,
mégis ismerős,
mint évszakok a fáknak.
.
Várok,
mint anyák:
csöndes, gömbölyű derűben,
.
mint apák:
gyors haragjukat messze bocsájtva,
.
mint magok:
a földből kibújva, egyszerűen,
.
mint a teremtés Isten végszavára.
.
Mint az Isten… Néha önmagára.

Pethes Mária: OLTALMAZNI KELL

mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába

már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját

védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják

Schiffer Attila: Futótűz, nyomokban

Első látásra lobbanó láng ( vagy a vér űz? )
de mélyebben belénk égett, mint hittük volna:
szélhordta, elszórt parázsból indult erdőtűz,
mely maga előtt bármely vadont letarolna.

Emlékszem, talán fázva lettél enyém - ámbár,
a pillanatához örökké ragaszkodom -
tudhattad, akkor engem is teljesen átjárt,
ahogy láttam: boldogság ömlik el arcodon.

Nekünk szűkösre szabott órák alatt kellett
megélnünk közös életet - mely oly rövidke -
de Sorsmostohánktól ez az ajándék tellett:
boldog éveket fukar napokba sűrítve.

Mint hajnali tolvaj, osontál el mellőlem
( tudtuk már, hogy búcsúzni mindketten utálunk )
álomköddé váltál, mint könnyek a szellőben;
's csak bennünk maradtak égésnyomok - utánunk.

Mint jégmezőn a tüzet; őrizlek magamnak
szívem üszkei közé rejtőzve, kedvesem
aztán, tudod; már csak az emlékek maradnak
fájdalommá hamvadva - végül majd ennyi sem.

Szenyán Zoltán: Szél fújta szét

Szél fütyülve kavarja a port tovább,
magával hozva az utolsó látomást,
lassan, csendben olvad a táj,
mint tintapaca folyik szét a világ,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
nincs több rabság, erre várt a papság,
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát.
————————————————-
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát,
nincs több rabság, erre várt a papság,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
mint tintapaca folyik szét a világ,
lassan, csendben olvad a táj,
magával hozva az utolsó látomást,
szél fütyülve kavarja a port tovább.

Szilágyi Ferenc Hubart: Deja vu

Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.

Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.

*

Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?

Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!

Tóth Gyula: Lelketlenkedő

Ez lehetne akár
egy disztópikus végrendelkezés
lelketlen summázata is!
A történet így végződik.
Egy felnőtt ember
testének több mint 60%-a víz,
így elmondható:
vízből lettünk,
vízzé leszünk,
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…

Megrázkódik a test,
mikor 21 gramm tévképzet
a légüres égnek ered
s beáll az agyhalál,
a lélek már nem hezitál,
csak hulla merevvé avanzsál.
Ilyen az istentagadó végállomás,
vagy majdnem teljesen ilyen,
míg el nem rohad zsíros föld alatt,
vagy kemencében omlik porrá…
az most divatos…
vagy keselyűk gyomrában
égbe temetkezik.

Mindenképp lelketlen,
ahogy rideg csontja megtöretik,
a hajdan elevennek,
s hűtőházak fiókjában
várja sorstalan sorsát,
(mint elhagyott kredencek lomja)
a lebomló anyag iszonyatát…
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…
és 21 gramm
emészthetetlen szaggá;
téveszmék
és ’’szellemes” fotók
a megmérhetetlen csodáról.

Az elfolyósodott testszövetek
tápláló földcsomói;
hajtincsek,
rovarok,
csontok,
körmök
vigasztalan göröngyei,
a lelketlenkedő élet nyomai:
Miért hiányzik, többé ami nincs?
Miért nincs az, ami egykor volt?

Varga Rudolf: VÉGLEG ELFELEDNI

Merengve álomba
szenderülni,
az
volna jó. Szűrt
fényben álmélkodva
nézni,
lombosodik
az
igazi világ,
a
zöld
menedék.
Aztán, mint
barlangbabújt
vén
medvék,
végleg elfeledni,
mi volt
a
lét,
az
elkoszlott
földi ajándék.