Hangra gyúló lámpásokat
oltogat az esti szél,
árnyékléptű tegnapomat
faggatom, de nem beszél.
Egyszerű a vírusképlet,
maszkok mögött bújik el,
szemhunyásnyi idő alatt,
a szemtükörben kép felel.
Médiából lopott szavak.
Összerakom. Szétesnek.
Itt a nyár. Most minden szabad.
Táncolnak az antitestek.
Csipetnyi föld,
rögeiből
Kodály-muzsika
árad a forró
esti ködben...
Holnap lehet,
hogy későn
ébredek -
hajnalok fia,
gyolcs éj gyermeke.
Az éjszakai kőrtáncnak
már vége,
Béthel hegyéhez
indulok véle...
Ott,
lágy dombok
hajlatán,
völgykatlanok
igézetében,
ahol a
sok-sok
sarlatán
bozót les rám
a karcsú
térben,
ott,
velőkig
égő
gondban,
tüzek barnuló
hajnalán,
ahol
az erdőszéli csendből
nevet ránk
ezüst
árvalányhaj,
s megmar
a kolontos csalán...
Betüláncok,
szófüzérek.
Sintér időt
rejt a holnap.
Hideg,havas
arcok árnyán
vesztegel
az öreg csónak -
hajszol
baljós
gyanakvásom,
hitem helvét,
nem adom fel
népem
nyelvét.
Vastag
kálvinista nyakam
ellenére
sem fordítom
fel a világ
Isten által
rendelt rendjét.
Mindennapos
ideglázban
élek tüzek
lobogásán
Kis- Küküllő
mosolyában...
szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy az a komfortérzetünknek még kényelmes legyen
eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul
a kriptovaluták
a digitális arany
metszi ketté a világot
a szellem már rég a palackon kívül
hajt a kimaradástól való félelem
miközben csak épphogy beszélünk róla
telefonunk a globális világ csápja
lehallgat minket
kitapogatja azt is
amit nem akarunk
így már nem konfekcionált a reklám
hanem a ránk szabott
nem sok választásunk van
annyi csak
hogy belemosolyoghatunk valamelyik
ipari kamerába
hogy a mosoly adatbázisban
is helyünk legyen
lehet
hogy ez intelligencia
de olyan mesterséges
közeli és távoli egyben
Itt a szegény környéken sok az
eb a kutyák elfutnak a járdán
köztehertől repedt a betonlap
a házkapun nem zár a bilincs az
autón gyógyszertől zúg a fül sodródó
dohánytól sípol a tüdő a mentők jönnek-
visznek a miniszteri autó áthajt csak a
környéken itt a mondat tétova a jel-
szavak kitúrják a plakátról az igazat itt
se útlevele se bőröndje senkinek és
miközben a kábeltévé sorozatban ad
végítéletet éjjel sokan állva alszanak.
hogy tudjam holnap érkezel
legyen időm átsikálni lelkem köveit
átmosni érfalamon közös emlékeinket
kiakasztani szívem előszobájába
mindkettőnk hálóruháját
megöntözni a zselatinvirágokat cukorral
leporolni a csókod helyét
végül kiszellőztetni ujjaim közül
hogy nem fogta meg senki a kezem
amióta elmentél
Mint ottfelejtett reggeli teában,
rongyosra ázott a napban
minden filterem rég.
S tőlem lett fáradt,
dermedt és fekete,
mint mostanra odakint az ég.
Agyam bosszantó,
engedetlen lendkerék,
felpörgött elmém meg nem áll.
Félédes szavakkal
hazudik enyhülést
egy csábító, hűs borospohár.
Gyomromban lassan
olvad szét a megromlott,
bent rekedt világ.
Beszívtam, kifújnám.
Nem is tudom már...
...talán épp ma este vár rám
a soha el nem szívott
első cigarettám.
Mennyi sors kapaszkodott beléd,
néhány évre megállt az idő,
amilyen közelről figyeltél láthattad
milyen, ha belülről feszítő,
mégis néma, mint a rák a sejtjeimben,
pedig a csendből aligha nő virág,
remény a feketében nincsen,
még most is tudok sötéten gondolni,
hogy élni akartam, akárcsak anyám,
ez az eleje vagy már a vége,
még azt sem tudtuk igazán,
de a fontos úgysem múlik el,
és én megnyugodni akartam neked,
mert veled van még dolgom
vigyázni múltat, vigyázni gyermeket.
uram segíts
vagy hagyj magamra
akkor tudod kié leszek holnap
mint egy megrágott félig rohadt alma
uram ne bánts
ha rakétákkal lövök
szavaid érvénye szemtelenül örök
akár egy változó csodálatos féreg
éledő halálban én is ítélek
uram a választ ímélben várom
legyél sok áthágott saját szabályom
innék pálinkát ha lenne még körte
zárj be szabályos ősbörtönödbe
Míg tested gépe működik,
és stroboszkóptól működig
mindent bevetnek látszatért,
hogy tested szépen állja még
bármely eszközt, mit szentesít
a cél, hogy szét ne essen itt,
s hogy elmondhassad: emberek,
ím’ én vagyok, ki nem merek
meghalni se, megélni se,
s, hogy nép bálványa, fétise,
totem, tabu addig vagyok,
míg sminkesek meg angyalok
imádkozása egybetart,
és összejön még egy restart,
de hogyha végül egy betart,
nem rakja rád, mi eltakart,
vagy nem mond kendőző imát,
nahát, akkor: szervusz, világ.
Rendszerbe állt az őrület,
a működés így könnyű lett:
csak áttekinthetetlenül
cikáz az ember, s elvegyül,
szabadvegyérték-titkolás
az új tantárgy; s az iskolás,
banális énekmód ural
jobbra és balra; ágyúval
lövik a döglött cinegét,
ki tökös volt, ma kiherélt;
fejétől bűzlik Dánia,
ki kéne magát hánynia,
szájat töröl, restart, rilód,
leadva így néhány kilót
a túlkoros, de tettre kész
királyi sarj tükörbe néz
s örvend, bár cseppet irritált.
Mögötte gyilkos dilibáb.
Nos, kedves Hamlet, ennyi telt,
de miért is kérnél több hitelt?
Ha inni kedved nem maradt,
évnek tűnik egy pillanat,
a nép kegyéből rég elég,
nem írnál újabb népmesét;
apád bosszulni kész nem vagy,
sőt, minden szándék cserben hagy,
a cselekvéstől undorodsz,
és önkörödben úgy forogsz
a látványoktól el, csak el,
mint akit az sem érdekel,
lenni vagy sem, és miért, ha úgy,
csak fohászkodj, hogy mit se tudj;
a kard, hogy legyen mérgezett,
te lehessél beérkezett,
fékezd meg habozásodat,
tettekre vár a kárhozat.
Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.
"Három hónap,
ennyi még az élet.
Adjon meg neki
mindent, amit csak kér.
Megérdemli, Gyuri bácsi
jó ember volt" - mondta
kimérten az orvos,
a mosoly arcomra fagyott.
Kitámolyogtam a rendelőből,
zsebre gyűrtem a papírokat.
Apám, a váróteremben
szelíden ült egy széken,
s újságpapírból gondosan, egy
aprócska hajót hajtogatott.
Mellére bújtam,
mint kislány koromban,
nem ütött meg sosem, igen,
jó lélek volt, embert sem ölt,
s a gyilkos háborúban
lövészárkokban bujdokolt.
Mikor utolszor láttam élve
megadón feküdt a hordágyon,
mint Jézus a kereszten,
ártatlan szemében rémület.
"Aztán légy férfi!"- súgtam
bátorításként fülébe, s ahogy
néztem meztelen talpát,
egymáson keresztbe tett lábfejét,
a több ezer éves
szögek helyét kerestem,
s tudtam, bevégeztetett.
Apám úgy szenderült a halálba,
ahogyan élt, észrevétlen.
S kénköves tűzként sajgott
bennem a fájás... apám,
nem támad fel a harmadik napon.
ez a második hullám vagy ki tudja marhaság
hogy a vírus kizárólag este nyolctól hajnal ötig
garázdálkodik egy barom vagy ostoba felelőtlen
fajankó kit érdekel hogy magaddal nem törődsz
de ne veszélyeztesd az életemet ne álljon már
a nyakamra nagyokos jön a harmadik a negyedik
hullám minden politika kívülről fújjuk a maradj
otthon hangzatos ukázt nem kötünk szerződést
határozatlan idejű bezárásra kiszökünk rendre
szeretteinkhez egy ölelésre szeretőnkhöz egy
gyors menetre akit elkap a rendőr az hülye
játsszunk fuss az életedért száz-ezer forintos
helyszíni bírságot neki kellett nektek denevért
enni idióták ugyan már egy kínai laborból
szabadították a világra ezt a szart minden
politika majd meglátjátok ha beindul a vakcina-
háború itt mindenki virológus majd a doktor
Bubó megmondja a valódit ki a fasza gyerek
aki nem hord maszkot akin se kard se golyó
nem fog ezerrel megy a vakcinairigység
gyűlölsz mert Pfizert kaptam gyűlölsz mert
később oltottak mint engem bi-bi-bí nekem
több krónikus betegségem van gyűlölsz mert
öreg vagyok gyűlölsz mert nem tudod megéred-e
az aggkort mindennap szépen felöltözöm kifestem
magam mi a fenének karantén-est lesz néhány
főkolompos röhög rajtunk a nagyvilágban ide-oda
röpködnek nekik senki nem parancsol te analfabéla
érted lobbiznak hogy legyen mivel beoltani téged
bár döglenél meg akkor jutna másnak védelem
tanulj meg írni aztán böfögj nem látjátok hogy
packáznak az életünkkel azt tesznek amit akarnak
nem szólalunk fel ellenük miért a tavasz késése ellen
tudsz tenni valamit be vannak ezek betonozva
a hatalomba minden politika jó fotelforradalmárok
dohogjatok nekünk még van mit ennünk felszeleteljük
a karatén-étkező asztal lábát csipsznek legalább
lelappad a derekunkról az úszógumi bár lenne
némi eredménye raboskodásunknak Táncsics
nem szívott ennyit mindenki nyugodjon le
a pihébe a foci ebére kinyitnak mindent
óriási felelőtlenség olvass híreket elsők vagyunk
Európában a halálozási listán micsoda dicsőség
eddig mindig utolsók a haladásban a tisztességes
tájékoztatásban a fizetésekben a nyögdíjakban
a szociális háló szövésében az életszínvonalban
a szólásszabadságban a biztonságban minden politika
Ha behunyom a szemem,
akkor látom...
Látom Anyát, ahogy a klinika ablakából integet.
Hallom, ahogy Apa azt súgja,
-nézd csak ott van…
és... Ő...
Emlékszem Anya halvány kék köntösére,
azokkal a steppelt apró kis párnákkal.
Anya!
Akkor ott, alig két éves vagyok,
bámész, kis emberpalánta.
A húgom akkor született,
ez az első emlékem...
Az első,
ahogy Anya az ablakból integet.
Ősz...
Súlyos nagy darab falevelek,
hanyatt,
a nyirkában hűvös beton kockákon.
Mégis, csak a földszagát érzem...
Anya haza jöhetnél megint...
Ma olyan idegen a reggel,
az első kávé, a ház, nélküled.
Anya gyere haza kérlek,
ígérem mindig jó leszek...
Ha újra behunyom a szemem,
érzem, ahogy
Apám munkától kemény tenyerében
melegednek apró ujjaim.
Fogja a kezem...
olyan igazi ott, akkor minden...
Te is Anya...
Az Ősz is...
A sós kifli is, amit Apa hozott.
Csak voltunk.
Tudod Anya...
Látod most Április,
amolyan hamis Tavasz,
rút cafka idő!
Hideg van...
Anya!
Még mondanék valamit,
de bömböl
és szétfolyik bennem a világ!
Hallgatni kellene,
itt a temető csendben,
vagy valahol máshol lenni:
veled, veled, veled!
Olyan csönd van, mint az Alföldön,
mikor elvonult a ménes,
a Pegazus-ló párája itt maradt,
ujjaid: kis gyíkok – bebújnak kabátzsebedbe,
én gondolataim-pókfonalával
átszővöm a világot, hogy tudjam merre jársz,
olyan csend van, mint a II. világháború után
a temetőben…a szétszakított kerületeket,
naponta varrják össze a villamosok, buszok,
éppen valamelyiken szorongsz,
a többi utassal, embertársainkkal együtt,
ahogy percek – állomásain megállsz,
tegnap nem aludtál itthon, Édesanyádra vigyáztál
Soroksáron, én éjszaka dolgoztam…
reggel kikapcsoltad a rádiót (ilyen hatásod van) –
ahogy hívtál, míg vezettem,
olyan csönd van, mint a Teremtés előtt…
a gyerekeknek mini játszóterük van: a számítógép,
az árva hinta, mintha kiszállt volna belőle
Fragonard hölgye,
mindenki siet…csak a vers lép méltó,
lassú léptekkel….
a teafiltert: bennem vágtató lovak szemtakaróját,
már kivettem óriás bögrémből, amit átfogok,
mint Isten, kezével a földet,
csönd van…de a te csönded kellene,
hogy végre meghalljam saját szavaimat….
Hajnalban hazafelé,
Akár hozzád is mehetnék.
Az udvaron
Faluvégi nénik temetővirág-illata.
Pajzán erdészek mohaszaga.
Pedig város ez.
A szédítően rókahugyos utca.
A bűn mézes párája.
Hajléktalan cipőben jár a tavasz.
Behúználak csókolózni
Az alagútba.
Én nem lakást, csak szobát bérlek.
Magát nem szerető ember fészke.
Gyere, madárka.
És vagy soha többet nem jössz,
Vagy káoszomban a rend leszel.
A Temzén felúszó bálnák tetemei,
zsilipek közé szorítják szorongásaink.
A hidak ívei, mint sírboltok,
közrefogják a város méregtelt vénáit.
Olyan szenvtelenül zsivajgó
e tetszhalott lüktetés,
szinte beleborzonganak
az autók fénypászmái.
A csönd itt tapintható hiánybetegség,
az immunitás részleges, vagy teljes nemléte,
vakcinaútlevéllel hagyjuk magunk mögött
a természetidegenül beépített partot.
A viharjelzést csak kevesen veszik komolyan.
A sirályok Mekka felé kezdenek repülni,
hosszú tömött sorokban,
de sokuk elhullik az út folyamán.
Kirakatok lankadt, betört szemei,
kutatják a meghasonlott létezés spektrumát,
a várost most gyújtják föl az égre,
az elszenesedett Isten is
a globális felmelegedést szolgálja.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
toronyóra lánccal omlik a mélybe…
ma jól laknak a kóbor kutyák végre…
mert a viharjelzést,
csak kevesen képesek komolyan venni.
Kalitkákból kiszabadult papagájok, hollók, beók
adják tovább az emberi nyelvet fiókáiknak,
’’csőr-hagyomány” útján.
Itt a lámpavasak régi-új evolúciója,
míg le nem rohad róluk
ez elátkozott újbarbár kor.
A túlnépesedés csak egy statisztikai számadat,
ahogy a politika dobálózik a számokkal és szavakkal,
még a Sátánt is hadrendbe állítanák,
a felbontott térkő burkolatok
újrahasznosítására,
csak kielégítő mennyiségű közpénzt kapjunk rá
a mentálisan zavart teremtőtől.
A viharjelzés hirtelen kettes fokozatra váltott.
Macska az egérrel,
játszik még kicsit
szíveddel a halál, mielõtt
megesz,
édesíti még sejtjeidet,
véredet,
s
olyankor, olyankor
talán
megérzed,
mégiscsak, mégiscsak
van, van, van,
van
aki,
van aki
igazán
szeret.
Apám, bár mindent megtett,
inkább sötét fellegeket látott,
kevesebb fényt –
Én többet, de féltem, hogy csak egyre nő
a riasztóan feketéllő felhő
Aztán győzött a fény:
kicselezted a kórt
S még hagyod itt nyomaid –
De azok már ott pihennek
nagyatádi kövön,
a pécsi Barbakánon,
pesti iskolákban,
Tihany oldalában,
diákok fejében,
Borcsi-zsigerekben,
Zsombor szép lelkében,
s magával mindennap megküzdő
fiad szellemében
A népboldogság drága jó,
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A bölcsek: melyik fán terem?
Ennek a kormány galiba,
Annak a népben van hiba.
Szokás mióta a világ –
Egymásban lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A népnek, milyent érdemel,
Olyan kormánya van.
A népszerűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A pártvezérek: hol terem?
Az elveknek van kelete,
A hordónak meg feneke…
Szokás mióta a világ –
Egymásba lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A nyájnak, milyent érdemel,
Olyan kolompja van.
Az asszonyhűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A férjek: melyik fán terem?
Míg másutt jár a férj uram,
A kertben gyakran kutya van!
De hát megszokta a világ
Egymásra tolni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A férjnek, milyent érdemel,
Olyan nőcskéje van!
Nótás patakok szökellnek bennem
és nem öregszem meg
soha.
Már virággal a szívemen járok
zöld dombokon
és szép estéli tájon.
Minden ablakot szélesen kitárok,
ha pitypalatty szól,
vagy messzi pásztorsíp.
Boldog vagyok és ragyogó,
mint fiatal nyírfák
aranyos hajnali fényben.
A béke és öröm
ölelkezve járnak végtelen,
szíves portámon:
húsvéti barkával az egyik,
tüzes borral, szerelmes szóval
a másik.
És szeret az ég és szeret a föld:
nagy szerafi álmok,
zsíros búzaföldek,
szerelmes lángok.
Már virággal a szívemen járok
és fütyörészek,
mint eredeti madarak
s félelem nélkül élek a nagyhomályú
korban…
Ki meghalt: már ne térjen vissza többet
s siralomház poklából, se sírból,
mert minden embert kérdőjellé döbbent.
És felkiáltó jel lesz sok-sok ember:
fölösleges lett! Úgy néz rá a Május
s a dús-emlőjű Nyár, mint a December.
Feltámadt ember kínnal kéri vissza
a szétbitangolt holmiját s pirul, ha
egy kérdőjeles arc válik komiszra.
Ó nem nagy dolgok – ám pár perce boldog
volt például bőrös vadászkalapja
alatt, míg félrevágta és rikoltott.
Hogy kérje vissza az új birtokostól?
a bicskáját, bakancsát, ócska háti-
zsákját, világjáró vándorbotostól?
S hogy kérje vissza nem egytől, de száztól
bútorzatát, kutyáit? Hogy terelje
lepkéit vissza, mint nyáját a pásztor?
Harangvirágok kék giling-galangját
hogy hajtsa vissza a lelkébe? Dúcba,
vagy szívbe hogy terelje sok galambját?
A méheit hogy hívja méhesébe?
Volt cimboráit koldus-asztalához?
S a boldogság Kék Madarát szívébe?
Én föltámadtam s minden arra döbbent,
hogy köntösömre már sorsot vetettek.
Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet
Ha egyszer azon, a nehezebb félúton jönnél elém!
Mikor egyedül vagyok az őszi mezőn,
ahol a sár akkora erő,
hogy magába hív rántani engem!
A növények szaga nincs szépítő illattá szűrve,
s mindenünnen kihívólag dicsekszik a föld,
hogy nem csupán hullott falevelek,
hanem emberszívek is ott rothadnak
sokszoros rétegeiben.
És érzem, hogy nemsokára az én szívem is
veszendő sorsára fog jutni!
Ha ekkor itt jönnél elém!
Én nem kívánnám, hogy átvedd tőlem
az egész földnek fél terhét!
Csak átkarolnál és vigyáznál,
hogy meg ne billenjek szörnyű terhem alatt,
hogy mindig egyenesen menjek…
Néha egy kicsit mókázva is tarthatnál
a helyes irányban, virágot lengetnél,
vagy nyulacskát mutatnál az ujjaidból,
mint nyugtalan gyereknek
az ambiciózus fényképező…
De mi mindig csak ott találkozunk,
ahol a kultúra sínekkel és aszfalttal
szabályozza könnyűvé az utakat!
Ott segítesz átvenni a terheimet,
melyeket nem az ősi rendeltetésből,
csak egy kereskedés polcairól hozok magammal.
Itt vagy hozzám jó, olyan jó,
amilyennek lenni megengedi az illem…
Könnyű, szénsavas bort töltesz a poharamba,
amely csak annyi jót ad nekünk,
hogy libbenünk tőle jobbra és balra,
mint a pohárban felhabzó buborék
Türelemmel küzd az ember
S boldog soha nem lehet:
Izgalomban, siralomban
Tölti el az életet.
Hogyha van is néha egy kis
Nyugodalma, öröme:
Megzavarja, elnyeli a
Búnak, bajnak özöne.
Úgy van. Itten drága minden.
Drága minden örömünk:
Egy kis jóért, mulandóért,
Százszor is megfizetünk.
De a végzet annyi mérget
Dob kelyhünkbe untalan,
Hogy az a kis édesség is
Keserű, mi benne van.
Szomorúság, nyomorúság,
Vértanúság életünk:
Több erénnyel, több reménnyel,
Mint sikerrel küszködünk.
Addig-addig küszködünk, míg
Megjön a nagy jutalom:
Öröminket, keservinket
Elnyeli a sírhalom.
Ma is, mint tegnap cinkék, fecskék, rigók,
és egy különleges, erdőt idéző
ibolyacsokor.
Illatok, ízek és ahogy kinyílik
az üvegkannában a tearózsa.
Sajt és olivabogyó, bor és talán
egy szó,
egy lassan megszülető mondat picike
töredéke.
Rajtunk múlik, hogy mivé válik majd,
és tán rajta múlik, hogy megformálódva
mivé alakít minket, téged, s magamat,
ahogy minden alkotás maga formálja
a magaképére alkotóját
Szerettem veled lenni.
Karodba ölelve hajoltam hozzád
és úgy majszoltuk a pogácsát,
botorkálva a fagytól málló
téglákon.
Nem szeretted, ha siettem.
Úgy élsz, ahogy mész.
Nem hagysz időt magadnak, másnak.
Kenyérhéj szagod volt.
A gyerekkori zsibbadás a fejben még
mindig elkap, ha pékség mellett
megyek el, pedig már a szag sem ugyanolyan.
Mintha elvitted volna magaddal
és ami maradt, az konzervált emlék csupán.
Nem tudom mennyire fájhatott neked,
ha elhúzódtam tőled egy-egy barát láttán
és magamra öltvén a cinkosságnak hitt
önteltségem, magadra hagyva, hátra sem nézve
fordultam le tőled a legközelebbi sarkon.
Sosem mondtad, hogy fáj.
Voltak napok, hogy feléd se néztem.
A vályogfal olyankor földrésszé változott
és hiába verted, hangja elcsitult az akkori messzeségben.
Már akkor is hittem.
Hittem, ha bármi is árt majd nekem,
te ott leszel és ott folytatunk mindent,
ahol abbahagytuk.
Pogácsát eszünk, egymásba karolunk,
én panaszkodom,
te várod a következő sarkot,
ahol majd hirtelen eltűnök.
Hazudhattam, kérkedhettem.
Te csak bólogattál, mint aki tudja:
nekem a hazugság önigazolás.
Egy dologban sosem hazudtam.
Amikor kettesben voltunk,
mindig mamának szólítottalak.
2015
Ötletet dobálsz felém mint kavicsot
próbára teszed tavam néma tükrét
végigkacsázik lelkemen a perc
és megfodrozza hátamon a csendet
az iszap-mélybe rejtett remegést –
amputált dallam jajdul még fülembe
s mint fantomfájás megforgatja orvul
csonkolt szerelmek húsában a kést
*
a porcelánbolt kényes polcain
ott terpeszkedik öntudatlanul
az elhízott vén balerinák álma
s az ólomlábú öreg obsitos
kit skatulyába kényszerít a múlt
*
Csak akkor ismered fel
hogy a leszedált szerelemben
kényszerzubbony volt
a boldogság
ha felszabadult leláncolt ölelésed
2017
terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép
nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem
1975
Mindent tudok. Én, szerelemre vén,
halálhoz túlkoros, jól ismerem
saját emésztőrendszerem,
s tudom, hogy nincs hit, lutri a remény.
Akárha én eszeltem volna ki
minden kőtáblák palinódiáit.
Semmiféle Megváltó nem járt itt,
csak néhány házaló! és valaki
mindenkor akadt viszonteladónak
a ragozatlan, nyers igékre,
valaki mindig valutára cserélte
a hamis rézgarasokat. Maholnap
minden aranynak lesz gagyi fedezete.
Mindent tudok. Tudok egy gyülevész
nyelvtant is ahhoz a kevés
menekült szóhoz, miből megértene,
ki pertuban van hóhérral, gyóntatóval.
Mindent tudok. Tudok egy furcsa
fantom-fájdalmat: egy bolygó múltja
csövezik bennem, a holnapról ha szó van.
Mindent tudok. Hogy e játék világ csal.
S tudok egy ölelést. Bevackolnám magam
arcod arcába, amíg nyitva van,
lennék benned fogoly madárdal.
Minden jövőmnek végleg háttal.
Reggelenként kevered a kávéd, imádkozol
és a láthatatlan közben vegyül az illattal.
A kételkedés lefelé hull, hűvös homokká válik a padlástérben.
Elmondott imák várnak a megtörténés betonpadkáján.
Fekete szemetes edények az utcán egymás mellett, hétfőn hét óra után,
csak a felfelé futó ereszek tudják megvigasztalni gyorsabban az eget
a kétségbeesésnél. Esténként levelet írsz, fogat mosol, pizsamába bújsz,
töltőre teszed magad, reggelre üzeneted jön.
Ma halált tagad,
és gyűlölve gyászol
a torzult jelen.
A láncra vert szabadság
toporogva táncol
egy szűk négyzetméteren.
A szemek íriszén
messzire fut a fény.
Hajnali fagyok ölelik
a szívekbe vermelt vágyat.
Hideg csöndek simulnak
behúzott, álmos ablakokra,
könnyével permetez
a túlhordozott bánat.
sem ítélek, sem
akasztok,
vagyok rend s nem
rendtartás szerint.
testvéreim halott költők
és földdelistenes
parasztok.
nicsen múlt
és nincsen jövő,
csak míg elhívatsz
kettő közé.
lettem így hát
számadása
mindnek, mi hazává
felnövő.
lesz, aki van, lesz,
aki volt.
kerék, míg küllői
kitörnek,
úttalan utakra fordul –
szakadást sem tüntet
laza folt;
szép akarat már
csodatett
s otthonul világ
szövedéke…
testem templomában
ma este a bor áldoz
fohászkodik is minden
már elmúlt ámításhoz
ámítson tovább minden
ámítson tovább engem
ámítson tovább ördög
ámítson tovább isten
ámítson tovább templom
ámítson tovább ember
hogy haldokló hitemből
ne magam emeljem fel
hogy legyen aki hallja
hogy itt már minden jajgat
hogy végre ne a legalja
vegye át a hatalmat
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek.
Felém indulsz, hogy magadra lelj.
Betakarlak, mint fa törzsét a kéreg,
ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Téged nézlek, önmagamat látom.
Te bennem talán saját képedet.
Észrevétlen léptünk át a gáton,
áradást táplál a zúgó képzelet.
Hallgatom, ahogy szavad szól.
Vidáman, mint a hajnalmadarak.
Várat építünk őszinte szavakból,
érzéseinknek védővonalat.
Nem rejtőzködünk, nincsenek miértek.
Ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek,
s te felém indulsz, hogy magadra lelj.
Mottó: „... nem tudok én meghalni, se, élni se nélküled immár."
(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)
Látod, Adél, ím nélküled elvesznék, s porom izzó
ponttá válna az űrben: lennék alkonyi csillag,
esti halálig tartó elsuhanó-szomorúság.
Csókod nélkül, mint a beteg rab, csak toporognék,
s nyígnék, mint lőtt szarvas a nádban várva a véget.
Ó, örök átok: vétke kinek nincs, meglakol érte!
Hulló vére nyomán szaglásznak, s üldözik egyre
hajladozó nyavalyás kis senkik, törpe fajankók.
Hogy kivetették rám is a hálót! Földre omoltam,
ám a harang kondult - fölemel még engem az Isten.
Lám az idő peremén áldott meg hű szemeiddel,
holdunk árnyékában fonta körém karodat, s már
nem tudok élni se, halni se nélküled, égek örökké,
s bár a halál havazó meredélyén lépegetünk is,
félelmünk nincs, boldogan énekelünk csak az Úrnak.
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.
Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong -
lágy húrjain ring, szorong a dal.
Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.
Felriadok. Számban borom
savanyú íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén, oda.
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.
A csók, amely
az évek
tüske-álmán
volt-éjszakáim
sötétjén kísért.
A szó, amely
a feledés
homályán
ott esedezve
bocsánatot kért.
A mozdulat
feléd nyújtott
csokorban –
arcomra ma is
mosolyt csal
a nyár…
Fűzbarkák
csendjén
találkozásaink
távolából
a közelséged
hozzám ma is
visszajár.
Mezítláb, frissen vágott tarlón,
sétálsz, vagy futsz, szúrja talpad,
s csendes a hurcolt gondolat,
szinte csak a messzeség, távol
jár előtted, hová is indultál.
Más is járt már itt előtted,
de nincs kitaposott ösvény.
Hajolnak szolgalelkűen
más utakon a fűszálak,
s nem sercen ki sehol a vér.
Itt, mindenki előtted arat,
mezítláb, frissen vágott tarlón,
rejtett gondolat simogat:
Itt jártak, akik akaratából
létezel.
2021.04.28
egy szárnyatört arkangyal itt
ha emlékeznél is hiába
a múlt megőrzi tárgyait
kevert rétegek nincs datálva
honnét ez a leküzdhetetlen
ismerős belső reszketés
hogy vergődött a két kezemben
honnét szomorú szeme néz
kétes a kronológia
mi most mi régen itt már ki látja
hidegláz nem hagy el soha
szárnya láng vergődöm hiába
égési sebek múlt nyoma
végigperzsel sebzett a szárnya
Az ostrom 374. napja.
Egy puzzle-darab, s egy ok a merengésre.
Egy barátom filozófussá itta magát.
Szerinte szükség van a pókokkal a kapcsolatteremtésre,
s hogy az ember ne írja fel sehova a jelszavát.
Valójában sosem mehet a szemünkbe a füst,
a hó pedig nem fehér, hanem inkább ezüst.
Az ostrom 375. napja.
A barátom riporterré itta magát.
Azt kérdezi, hogy a világörökség után megfizették-e az örökösödési adót?
A csókot adni jó, vagy kapni?
Miért hívják vesztességnek a vesztenivalót?
Mi tulajdonképpen rügyek vagyunk, ha szoktunk kifakadni?
Az ostrom 376. napja.
A barátom elbizonytalanodott.
Hitler vegetáriánus volt.
Da Vinci szerint az utolsó vacsorán angolnát ettek.
Olyan nincs, hogy felrúgni a protokollt!
A Titanic lehet, hogy nem is ment jéghegynek.
Az ostrom 377. napja.
A fantomfélelmek és a valódiak ugyanazok.
Minek magunkat áltatni?
Unókártyával pasziánsz, cseh kettő a tévén,
a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni,
de vajon, ki nevet a végén?
ki marad a végén?
Magasra vitted
a kereszted, Uram.
Az ég kapujáig vonszoltad
súlyos golgotád.
Bár a poros útszélen is
tövébe borulhat bárki,
aki hinni vágy.
De Te őérte tetted.
Ki a legmélyebben áll.
Hogy a rászakadt ég alól
is lássa jól:
csak élet van.
Nincs halál.
Lehettem én is hibás,
ahogy feszített annyi évig.
Emésztve éjszakánként,
a tűréspont szintjéig.
Régi pillanatok, remegő képek,
két kisfiú, könnyek a párnán.
Még üzen valamit, valami régit,
szemekből hullik, koszosan, sárgán.
Bezárva éveim mögé – élő látszat,
és hogyha a Hold fél, épp úgy vele félek,
amikor vacog, mint szél fújja a nádat,
a vacogásába én is beleférek,
és mindegy az hogy köröttem üvegfalak,
vagy a hajamból lesz hamuszínű bánat,
az idő tőrcsontja kettéoszt, elfarag,
búcsúzik lélektől a vérhús. Holtjárat.
Előbb összefázok még az ellenséggel,
bolondos április csókolózzon velem,
Sakura bársonya kergessen meg széllel,
nyáron strandpapucsot lássak az Istenen.
Flamingó-felhőkkel, ha elhív szent mantra,
égi laptopomon is csak verset írok,
talán dinnyehéjat viszek a rakpartra,
ha József Attila ott lesz, rákacsintok.
Amikor a fák felnőnek az égig
Amikor nem kopnak el az adott szavak
Megbecsüljük a ráncosat, a régit
Ha a jelen siet, de nem szalad
Amikor személyes lesz minden
Mert látjuk, a csónakunk közös
Ha egyszerre óv sok isten
A legkisebb közös többszörös
Mikor vállunk nem puskatustól kopott
Nem málhazsáktól görbül a hát
Nem kell megtudnunk, ki lesz ott
Ahol egy hős feláldozza magát
Amikor a vas csupán vasalásra jó
Ha nem kémeket szolgál a kémia
Mikor csak huzat ellen kell ajtó
És mindegy, a szomszéd kinek fia
Amikor sísapkád csak síeléshez kell
Ha álcaruhád nem harag ellen véd
Mikor hangszóród nem indulót énekel
És a gyengéknek is jut ebéd
Mikor nem lesz már személyi számod
Csak rövid becenéven szólítanak
Nem törvény irányít, belső szabályok
Akkor leszel majd igazán szabad
a szél csak akkor szél, ha fúj
a nap, ha nem süt, akkor is nap
a ködfelhőkön átdereng
de a zaj mögött csak sejthető a csend
a háborúk közt béke van
a harcosok közt szívszerelmek
míg együtt vagyunk, nincs viszály
civakodnunk csak a váláskor muszáj
aki jóságos
az éjjel fél
és idill lappang az álnokok álmaiban
a gyűlölet meghal
a szeretetért
ami nincs, az van, és nincs, ami van
mosoly nélkül ez csak a szám
ha befogom az orrom, nincsen illat
igaz, hogy akkor bűzt sem érzek
és a leleplezéstől lesz csak szégyenérzet
míg nem tör ki, nem szenvedély
csak szenvelgés, csak egy úri szeszély
a biztonságban nincs veszély (és a)
némasághoz csak az kell, hogy sose beszélj
Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… - mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.
Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.
csak egyetlen fénysugarat
adj Uram ami elvágja
a gyűlölködés torkát
megnyitja az igazság forrását
eloszlat ködöt lefejti az álarcokat
szabaddá teszi az élet
szépséges képét hadd zubogjanak
a szeretet zengő fürtjei
*
Miatyánk hogyha vagy
szállj le a földre vess véget
a halál garázdálkodásának
simogasd meg a holtak arcát
tartsd életben az élőket
szabadíts meg bennünket
a rettegés viharától
vérünk tűzköre ne váljon
dermedt ágak hálózatává
bocsáss meg a félelmet keltőknek
miképpen mi is megbocsátjuk
hogy elfordítottad rólunk
óvó tekinteted jöjjön el a szeretet
a béke országa most és mindörökké
ámen
mindegy hogy padon vagy palotában
létrejönnek a gyorsuló mutánsok
az észspirálok töredeznek
beépül lelkünkbe egy új szakasz
ivartalan szavak szaporodnak
még szerves molekulák
mint vírusok mutatják arcuk
borostáik már kapaszkodnak
mert akit a nyugat belerángat
semmi közünk ahogy eddig
a létünk szélén harcolunk
se padon se palotában
nem alszunk az éber sejtek
felismerik hol tört meg a spirál
ma még a vírusok korában
az idegen testtel harcba szállunk
Mikor csak engedélyre
nyílhat szóra a száj,
mikor nem tudják, hogy ki
volt Ladányi Mihály,
és maszkot húznak ránk, a
szájra, majd a szemre,
és senkinek sem rémlik
ki volt Ady Endre;
mikor szabad lesz másra
és tömegbe lőni,
és átok lesz március
és átok Petőfi,
mikor nehezebb élni
és méltón meghalni,
és nem tudják, hogy volt itt
egy bús Vörösmarty;
s ha bezárul előttünk
a lét többi része,
mert nem lesz több Pilinszky,
vagy más, aki értse,
és nem halunk majd bele
a szépségbe, mint a
szépség koldusaiból
egy József Attila;
és ha huszadrangú lesz,
a könyvtárak titka,
hogy itt élt Váci Mihály,
itt élt Czóbel Minka,
s felírta a nevét az
égre mindörökre
Szabó Lőrinc, Hölderlin,
Kosztolányi, Goethe –
akkor nem mondhatjátok,
hogy nem szóltunk soha,
s ha szóvá tennétek, úgy
ki is az ostoba? –
akkor nem mondhatjátok,
hogy semmit nem tettünk;
mi mindent, ami él, az
égig felemeltünk.
/ Verdi : Requiem /
Közeleg a harag napja
vigyázz Isten serege
a poklok kapuját döngeti
a requiem zenéje
Nem nyílik a templomajtó
egy lélek se ki se be,
menekül a Krisztus népe
a kietlen semmibe…...
Tébolyodott,zavart elme
kísérti a világot ;
reng a föld és árvíz pusztít
tort ülnek a barbárok
A bábeli zürzavarban
az Igaz keresi helyét ;
elszabadult már a gálya
viszi a Föld szennyesét !
A Föld magvát nem táplálja
már,áradó dús manna ;
hamis vízióktól terhes
teremtésed országa !
DIES IRAE – tombol immár
a szörnyűség órája,
égeti már a lelkünket
hűtlenségünk nagy súlya.…..
Urunk, Teremtőnk, adj erőt
eltévedt híveidnek,
könyörülj rajtuk,segítsd meg
visszanyerni hitüket !!
- 2021 januárjában - a DIES IRAE ütemére
április van
és hideg
és fagy
és hó
és szirom
és dermedt bimbó
és ölelés
és csók
feslésből romlás
és fázás
és halál
