Most már elég! A gyermek nem
megy háborúba, és itt mindenki
az, akit anya szült e földre, amíg
csak él. Istentől való joga az élet,
és ezt nem írhatja felül földi lény.
Elég volt ebből bőven, már egyre
hatalmasabb a tét! Végül csak
az nyerhet háborút, ki helyesen
használja könyörületét!
…
Tavasz fütyül a domb mögött,
a Nap hajnalban hosszabban
hasad – ölelni lenne több időnk;
Józanság, ne hagyd magad!
nap és hold vagyunk egyben
bennem sugaras sárga fényed
benned hold érzetem folyékony
részeg öröme kurjantás-szelíd
nálam a kőtörmelék ami meg-
szilárdítja a hegyeknek útjait
igazabb alig lehetnénk párban
amit kimondasz széppé teszi
lelkekben a sok-sok kis világot
fejjel egyikünk sem rohan falnak
azért mert végtelennel kezedben
igazgatsz és árulkodó erény
az erőnk mert puha palást
legelőnk és medertelen tenger
időnk túl van azon is ami jön?
Ébredő fák s fodros felhők
árnyékában lépkedek;
kék ég felé nyújtózkodnak
zöldellő kis ligetek.
Rügy bomlik a barkaágon,
lám, megújul a világ:
hosszabbak már a nappalok,
s enyhülnek az éjszakák.
végtelenített és lágy a borzas dallam
talál okot oktondi lázas hőfokon
feszül a comb a lábikra a talpam
befészkel mint hajléktalan rokon
zsibbad a részeg lábfej és hullamerev
fogyaszt mert telik rá és dagad
mint kinek gyomrában elakadt vacsorája
fülembe ciripel egy ér s az érben vérlemez
amikor nap fűti és csillámlik a sivatag
teszem, mert...
teszem, mert ütnek,
teszem, mert követelik,
teszem, mert félek, félek tőlük,
azt ordítják... ,örüljek,
örüljek, ha tűrnek,
amíg megtűrnek...
teszem dolgom,
szolgaként dolgozom,
szolgaként gondolkozom,
vagyonuk minden vagyonom,
minden boldog pillanatom,
átkozom a nappalt,
átkozom az éjjelt,
átkozom...
Ott maradt, ahol volt,
a simára ázott fényben,
tenyere, mint a Hold,
a végtelennek int,
míg odakint remeg a jövő,
benne vonalak törnek,
állomások, és
hófútta csöndek.
Jégcsapból cseppent álom
hevítette,
és a rendtelenség ereje,
üvöltő tengeren hajózott
a széllel szembe.
Lelkébe árkot véstek,
rozsdállt szerelmek nyomát,
most vágtat roppant szelleme,
a világegyetemen át.
Korhadó madáretető ma minden,
a csúszós frontvonalig vezető út…
Fáj a kedvem, egy eldobott csikkben,
az egész nálunk fél, s villan a rút.
Fagyott világ, viaszos madártetem.
Kinn marad a hideg csend, csak belül zúg.
Álmomban öreg, néma harang lettem,
akit a jajgatás az egekig húz.
Szél hava futkos az átok lyukán,
bárány belsőt húz, aki elkorcsosult.
Amíg a sánta kentaur gőzt nyerít,
sarat vág a semmi vastag hátán.
Éltünk, és aztán valahogy nem haltunk:
talán most tapossák ki a beleink…
Talpam alatt kéken éneklő jég roppan,
majd, ahogy olvad, keveredik a sárral
meg némi melankóliával, hogy eddig tartott
a tél szebbik fele, ezután jön a lucskos,
mocskos, a hétköznapjaimon is lábnyomot
hagyó rész.
Hideg szél fagyasztja a mégis arcomra ült,
eredetileg csak futó gondolatokat.
De legalább azt, hogy a kezem
megállás nélkül remeg,
az időjárásra foghatom.
Pedig csak elvonási tüneteim vannak
nélküled.
Tisztelgés József Atilla emléke előtt
Az alternatíva fölvetése némi cinizmust sugall
Pedig te nem a minden mindegy megtestesülése voltál
De a minden Egy átlelkesülése igen
A Lét teljességéért riadt bátor szíved
S nem havi kétszázezerért oszlattad a homályt
S míg rendre húztad, nem apadt el Európa kútja
S hogy sorsod az lett, ami lett
Nem érvényteleníti talentumaid,
Az oeuvre, amit itt hagytál,
Nekünk talán több, mint amiről tanított a...
I.
Hé öreg!
-- Megállj!
Tarkódra pille szállt!
Felejtsd már a verset:
rejts krumplit,
töltsd fel a vermet!
Rég volt, s tán igaz se…,
hogy suhanc vagy gyermek…,
nézd, ma húsz fillér se kevés…,
Vagy Te!
S ha nem vagy merész,
ezért vagy azért, ma is Téged vernek!
Hirtelen megjelennek,
valamit akarnak.
Mindent, ami van.
És csak akarnak,
ahol nincs,
ott is keresnek,
zord pofájuknak
és a beleknek.
Mindig jönnek,
máskor máshogy,
felzabálják a jogot
az életben maradáshoz.
eltévedt lovas a sors.
tavaszba mész,
-- telet pakolsz?
-- mutasd hol kell látnom?
ott a Göncöl mellett,
ég mélyére ejtett
sziromlevél
vagy lábnyom?
Tenyérbe rajzolt vonalak helyett
Magamban hiszek,
Hulló csillagok zuhanásában
Sem várok csodát,
Pitypangot is úgy fújok el,
Semmit nem jelent,
És gyertyafényekben sem
Keresem, mi van odaát.
Mint összefonódott ujjaink
Ágazik szerteszét a mi, mint egész,
De az együtt töltött időnk
Csupán törtrésze ennek,
De nem törött, csak néhol
Elvész a rengetegben a lényeg.
Tenyerek, csillagok, pitypang, gyertyafények.
Aztán csend
Te
És én
Élet
Sokat sír, mikor nem látja senki,
felveszi az ablak szemüvegét-
azon keresztül néz az utcára
évei-dioptriáin át,
ráncrepedt kezéről jéghegyujjai
az asztalra csúsznak,
bekapcsolja 20 éves TV-jét,
hogy ne legyen egyedül a készülék,
mert sokáig virrasztanak együtt
a híradó által közölt borzalmak felett,
minden napja ugyanolyan,
legfeljebb az órák nehezebbek,
pedig ha ő már nem is-
de haja még mindig fut a szélben...
Halvány idegen, és szomj vagyok,
látomásokkal zsúfolt kék,
eggyé metszett vallomás,
a termek visszhangjaiért.
Kő a világ saruja alatt,
hogy legyen rend,
csarnokok oszlopán húzódó
jelen,
amin körbefut a félelem.
Mint egy-egy rongyos álom,
a bódulatot kínálom,
fázok bennem, didergek,
úgy, mint mélység a csendjét,
most lelkembe vermellek.
Örülhetsz titokban vagy a nyílt utca térkövén
(végre-valahára elpatkolt ez a vén, kövér,
kelletlen, szertelen, felnevelhetetlen gyerek)
De megkérlek, engem a Tengerbe temessetek.
Ne rakjatok a föld alá, mikor bevégeztem
- a férgekből untig elegem volt az életben,
és köröttem a gyökerek se tekeregjenek.
Ha elmegyek, engem a Tengerbe temessenek.
Szerelmet bomló szívemen tiszta láng csókoljon,
miután köztetek immár nem lesz itt több dolgom,
és hamvaimból lágy ködöt víz felett hintsetek:
Útra kelni, engem a Tengerbe temessenek,
elhagy a pénz marad a dicsőség
a párna csücskét álmodban fogdosod
de száz barátnak jár az ölelés
a vers versmondó zenész te hallgatod
szemben mint új templomi padsorok
ül a nép ami belőle megmaradt
sorozat csatorna meg nem fogott
a lélekre rezdülnek itt a szavak
figyelő arcok könnyfényes szemek
az értelemhez kulcs a zengő szózat
magyarnak a föld mindenütt kerek
tövis bánthat másutt itt ég a rózsa
ha elhallgat a vers a könyv csukva
közös emlék örömére futja
itt vagyunk fény
friss forrásodnál ahol
a végtelen nekünk nevel
onnan jövünk ahol
az utcák gödreiben tócsák
eszmélnek önnön mélységükre
arról álmodunk hogy
mellettünk alszik a szabadság
s hogy társunk egyetlen lábnyomában
egy egész várost felépíthetünk
Cipeltem
virágzó ágból
összeszögelt
illatos terhem
hólepte gallyakból
font koszorúm
glóriának tűnt
s a bűnt is
fehérre meszelte
- tövisekkel
a bőrbe temette.
Kivéreztem.
Ma új világot teremtek!
Mert tegnap megfeszültem...
a saját magam faragta
kereszten
Pár illat csak az örökkévalóság.
A feneketlen hiány szótalan.
Kibontjuk az unalmas Szamszárát,
mit rám bíztál Uram, az kortalan.
.
Én mágusod vagyok és hű bolondod.
Varázsolni üdvöd nem tudom,
de fényed rajzol belém láthatatlant,
léted káváján kapaszkodom.
.
Sziklavállamon szeplő a csillag,
acélnyakam árboc, túl rideg.
Teremtetlen vagy, ölelni hívlak,
a firmamentum nászágy, vérmeleg.
.
Én mágusod vagyok, ki félve alkot,
és papnőd is; rejtőző Sophiád.
Szeretőként cirógatom arcod,
szemtükrödben színfolt a világ.
Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem,
jóságában néhány pontot kegyesen mindig kihagyott,
így születtek meg bennem a csillagok
neked.
épp most megyek á-ból bé-be
nehogy bárki számon kérje már
miért maradtam kábán á-ban
miközben engem régen bé-be vár
aki átmegy, az menjen bé is
ha már bent van, hangosan köszön
jobb, ha az ajtót behajtja majd ott
miért állna hosszan, bambán a küszöbön?
micsoda egy buta dolog
hogy te mindig tétovázol!
micsoda egy fura eset
folyton úgy jössz, mintha mennél
se kint, se bent, mint a küszöb
tudsz te beljebb lenni ennél
se kint, se bent, mint a küszöb
tudsz te beljebb lenni ennél
Olyan nyugodtan vetted a végén.
Pedig a hajad már göndören kinőtt,
mikor a némaság bekopogott
és mindent kért,
te meg csak időt.
Meggyógyulhattál volna,
muszáj ezt hinnem, magam miatt is.
Te nyugodtan vetted, mikor bekopogtak,
én kiabálnék és nem engednék be senkit,
hiába jönne, dörömbölne,
hozhatna időt is,
akkor már nem kell.
Aztán magamat is kizárnám,
egy jó nagy marék csenddel.
Félek, mikor szállsz,
s ahogy lépek, féltelek.
Hol érek majd földet nélküled?
És te merre szállsz majd,
ha én veled
tovább már nem megyek?
Ha messze jársz,
tudod-e majd,
hogy rólad szóltak e a vágyak...
és téged vártak e a felhőkön
azok a tejfehér ágyak?
Melyik égre nézzek,
ha kinőnek majd a szárnyaim?
Ott vagy-e még valahol...
A konyhaasztalon
kenyér alma kés
helytelen áll a
másik szék
az utcán gyullad
a közvilágítás.
A csendre
intett tévében
hősies temetés
olajba ragadt
sirály a hírek
ből elnök néz.
Monitoron
lépcsőház
a képbe a
korlát mellé
altatót éneklő
nőt illesztek.
Érzéketlen farkasok voltak,
nézték szürkén, amint könnyezem
(a vad gonoszság lélek-börtönében)
hideg mosollyal bedagadt szemem.
Lélegzetvétel villanás,
ködbe szúró napsugár.
Az előttem elfolyó Duna,
cseppenként ívódik belém.
A pillanatot, ha félteném,
nem élne tovább.
Lennék egyre tétovább,
hitetlen tékozló talán.
Saját parazsam éledő
lángját előre kioltanám.
Hitetlen lennék, hiteltelen.
Nem lenne más, csak hirtelen
reakciók tematikus sora,
érzések nélküli ostoba,
általánosító szemlélet.
Ivó után jobbra tarts.
A patak mentén pár kőtömb,
s az úton, az aszfaltig sok kővakarcs.
Szerpentineken hágj egyre följebb.
A szálfák méltóságát
az Égnél se pöröljed.
A csúcs alatt menedékház,
s új üdülők sora.
A szél köztük szabadon megtépáz.
A megrendülés már közel.
Örökzöld cserjésben törtetsz,
miközben a béke átölel.
Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.
ázik a
ház fala
rombol az ősz
tizedik hónap
mindig esős
férges a bánat
a földre esik
élnem is itt kell
és halnom is itt
ballag a nyár
nem látni nyomát
fagyokat vicsorog
este az ősz
aki még itt van
futna tovább
semmiért senki
nem felelős
hiába símogatsz
aranyfüstöt szurtos bakszénre,
itt-ott megüregül
feketén rajta pokol.
világköz ennyi,
potyán kottázod fütyölni
tövismadár haló énekét,
hátadon letörött
szárny helye.
megzabolázott villanypóznák
sorolnak vártát arcodon…
ébresztőórádban
csattognak vagonkerekek és
már ecsetpenész leng
gyónásálmaid híg huzatában;
hogy’ is tervezhetnél magadnak
hátbaverős feltámadást.
feszíts hazug aranyfüstöt
kézhátad ráncaira
Hiába írok. Hiába kérek. Hiába kiáltok.
Előre lépek – mondják – ha sorba állok.
Tudatot terelő Bálvány fia oktat.
Sorakozz! Igazodj! – ez a dolgod.
Félreállok, hányok. Elkotródok.
Maradok szabadon szaladó vad.
Lesajnálva néznek befutott barátok
Azt hittem, ha mindent elmesélek,
Közben lassan majdcsak hazaérek.
Hiába gátolnak píszí-szemérmek,
Széttéptem egy zsugorodó fényképet,
Mi zsebkendőmmel immár összeérett.
Véget érni látszik a ma esti álom éppen,
Keresem a kulcsot, de nem találom.
Kiszaladnak a gyerekek, a feleségem,
Tágra nyitják a kaput, végre hazaértem.
Olyan lett a vége, mint a mesékben.
Bomlik a hajnali ég. Vaj-puha barkapihék
szállnak előttem, utánam, napsugarakra sudáran.
Telt-aromás kikelet zsenge rügyön kireped
s búg az örömbe merülve pörge szeleknek ezüstje.
Szép az idő s a napok krisztusi csendje ragyog,
dalra fakadva a fényben földre lopózik az éden.
(az én Tobacco Road -om)
.
Ahol a jóllakott éhínség
réme, az ablakon kinéz
Ahol kihűl falon a kétség
s rémiszt a zöld penész.
Ahol anyám lila szeme
fekélyt üt apám kezén
Ahol testvérem éneke
vért sír tébolyult fején.
A nővérkék most gyűrött angyalok,
míg röpködnek, arcukra fagy a részvét.
A kórteremben rossz álom dadog.
Az új beteg néma-riadtan néz szét,
míg kúsznak testén tekergő csövek,
s karját szétvetve fekszik a vaságyon,
vetkőztetik a biztos, gyors kezek
e szenvtelenül steril másvilágon.
Kurta szavak, pontos mozdulatok.
Injekció ideges hegye villan.
A folyosón didergő rokonok.
Az orvos ásítást fojt el titokban.
Ma elkezdhetjük lekaparni a téli réteget,
ami eltakarja, maga alá temetné az utcát.
Maradék sötétség szivárog ujjaink közül.
Engedd, nem baj ha az éjszaka így rövidebb.
Kialvatlan tavasz jön, jégvirágos levegő,
kertkapu az idő, beragadt bogáncs a perc.
Kerítésen varjú, a tél károgó hangjegye,
mi pedig hullámzó mezőkön távolodunk.
dünnyögő Kisapámnak
.vasbögréd csörgő ütemére
semmi illegette magát
.így ropunk valahányan
sejthetlen mintájú táncot
keresztül ítéletes éjen
egyet előre
egyet hátra
tá- egyet nincsbe
tá-tá- semmibe kettőt
.kútmélybe már
hiába várok csillagot
kávára Jézus ült
lábainál körül szétköpött
száraz makukahéj
…tá-
…tá-tá-
.vasbögréd alján
kortynyi alvadt
walpurgis-éj
.mikor tanult meg
teremtő
ölni?
Az én utam fáj.
Túl mélyen süpped
finom homokszemekkel
lepett lelkembe
a hozzám tévedt
hajótöröttek lábnyoma.
Csak állnak
holdam meleg fénye mellett,
maradva mennének,
karuk ölel, de lábuk tétova.
Most apály van.
A lábnyomok, mint izzó kráterek.
De változom...
...égre rajzolt
hologram leszek.
S dagályt hozok majd,
mely mindent eltemet.
Moszkva és New York között,
az óceán levetkőzött.
De a városok szemérme,
a távolságot
tengeralattjáróival megvédte.
Moszkva és Washington között
átrepült a remény,
a víz még mindig hideg köztük,
míg az egyén gazdagságában
lett az emberiség szegény.
De Buda és Pest között
sem más a helyzet,
hiába keresztelték meg a Dunával
a társadalmi rendet,
kilóg a lóláb, meg a bankszámla,
habár a villamos őrhelyét bejárja,
eldobott papír lesz csak a nap,
amit majd Jézus keze kihajtogat.
Lőtt-fejű papagáj kacagás csábít
mezei villamoson, kattogó zajban
örökség úton vasparipa nyerít,
s duzzog, nyikorog peronon a fagy,
nagy-utazás egy-egy tiszta lélegzet.
Elmosódott képek flegmán rohannak,
talán hazatalál minden utazó,
aki bír még hajlandósággal bízni,
szükség-menetidő alatt csatázni
a jelen közönybe űzött prostitúcióval.
Hatalmas csönd jár a réten,
varjak tépik a havat
s fent a szürke égen
éppen
megcsillan egy tenyérnyi nap!
Látta, aki odanézett!
Mint a maga elé révedt
halász, a jégbe vágott lék alatt
a titkos vizek mélyére tartó
konok és hallgatag halat.
Nekem fontos volt
minden ami régi
a szék amelyen
megpihenhetek
és ellazulhat
agyamban a tegnap
és nagysietve
új igéretek felé
mutat a holnap
és élni írni
édes hullámtörés
rátalálni az
elveszett csodára -
Jagos István Róbertnek
valaki kopogtat kocogtatja az ablakot
nem jár erre senki darvak és vadludak
szembe a megvadult szelekkel
évek leveleit sodorják üres naptárlapokat
neked már az idő csak vándorlás
túlvilági vadludak nyakába kapaszkodsz
Jó hírem, hogy megvan az élet!
És nem olyan, mint ki elszéled…
Az új év sohasem boldogabb,
Hiába zengi sok szabad rab.
A jobb itt nem várható, hacsak
El nem apad bennünk a vacak.
Hisz nem használja a nagy világ,
Jézustól az égi vakcinát.
minden asztal foglalt
bármelyikhez ülj le
ez a vonat megtelt
üres minden fülke
ez a hajó elment
feljuthatsz még, hátha
megy veled egy nő is
foglalt, mégsincs párja
kiváltságos vagy
tied, ami nincs
zsebedben a zártosztályhoz
az egyetlen kilincs
Mindenem meglenne, mondta.
S szívét egy kopottas tálcán
karnyújtásnyira tolta át
az asztalon.
Nekem elég, ha a tied
dobogását hallhatom.
Majd lenyaltam szájáról
a keserű cukrot,
s láttam, amint szemében
a csók vágyat, a vágy
félelmet bontott,
míg pupillája írisszé nőtt.
Én néztem, ahogyan
zavartan csapdossa
szárnyait a szembogár,
s mégis tenyerébe rajzoltam,
hogy szeretem őt.
Népszerű halál.
Most két nyers szív
fölé hajol az aggodalom,
torkom cirógatja
és hagyom,
hadd váltson ütemet
bennem a remegő térdű lélek,
ujjaimat hideg kezébe zárja,
s fülemben hang szól:
Vidd te is az enyémet.
dünnyögő Kisapámnak
.vasbögréd csörgő ütemére
semmi illegette magát
.így ropunk valahányan
sejthetlen mintájú táncot
keresztül ítéletes éjen
egyet előre
egyet hátra
tá- egyet nincsbe
tá-tá- semmibe kettőt
.kútmélybe már
hiába várok csillagot
kávára Jézus ült
lábainál körül szétköpött
száraz makukahéj
…tá-
…tá-tá-
.vasbögréd alján
kortynyi alvadt
walpurgis-éj
.mikor tanult meg
teremtő
ölni?
(1)
Csendesnek tűnik most a kert,
és szótlansága mellett bőven
szólhat ok, de mégis, ha a Nap
felé csukom szemem, hallani;
ölén a bokrok kontyát bontó
sápadt ősz szuszog.
(2)
Sok barátom van, de még sincs
egy sem – ezen morfondírozom,
amíg a felhők szépen elvonulnak
itt, és rám pereg pár búcsúszót
remélő elszáradt levél, de mi jót
is mondhatna a magányos, aki e
bolygón tán csak létezik, egyéb-
iránt nem él?
Kevés pofont adj a bűnnek.
Két bögrében zöld teát.
Helyettünk a szándék ültet
csemetéket odaát.
Sokat kérek, semmit várok.
Több lehet, csak ennyi kell.
Miért van közöttünk árok?
Ki előz meg bármivel?
Bodorfüstben él a hajlam.
Grafitképek árnyai.
Mosolyodat így akartam,
senki nem fog bántani.
Keveset adj. Áldást kérek.
Elszakadhat minden kép.
Hadd legyek egy hasznos féreg,
országodban vadvidék.
Sokat vár a hiú ösztön,
falra karcolt szép neved.
Lelked ruhaként felöltöm,
álmodom, hogy értelek.
Ringasd őt, Univerzum.
Dúdoljanak neki a csillagok.
Takarója legyen a kozmosz zümmögése,
suttogó fényekkel érintem, mintha látnám:
békén ringó álmok mozdulnak kedvesen
szép lélegzetére.
Homlokom mögött
bolygókkal babrál a végtelen,
helyét keresi megannyi dolog,
fényszögek ígérnek jövőt és háborút,
ereimben reménytelen araszol a vér,
hallgatom, ahogy a világ dobog.
