Fejemben manit köt az ész.
Nyugi, nincs semmi vész,
múló hangok zúgnak bennem.
Koppan a kő.
Pillantás alatt kettéroppan a jövő.
Egyre jobban szorít a kötés.
Átkozott, fullasztó ölelés,
ezer meg egy igazság.
Nincstelen múlt.
Látod? Én megmondtam – elmúlt.
Ma hajnalban gyönyörű volt a Hold
- a devoni cheddar színére érve -,
dús kertek alatt lopóztam el, ahol
nyári szerelmek illata fonódott a szélbe.
Valami könnyű bűvölet jött elém,
a múló éjszakát a kelő nap átkarolta,
mint sejtelmes leányt a szerelmes legény:
szemekbe igézve, szívet elrabolva.
Ahogy a kacér pillantású delnő
ajkáról perzsel a remegő lélegzetvétel;
földhöz szegezett egy lazacszín szegélyű felhő
az elközelgő szépség ígéretével.
Holnap…
szürke gomoly a jós száraz ajkain.
Ma jól vagy. Ringat idegen fészek,
dülledt szemű avatott ítészek szájában
rántott hús a törvény.
De holnap…
holnap ki kell alakítanod
a rongyos kártyalapok közé
veszett jövőt.
Vállat von ránk a történelem.
Egy szó, amely ma
igazságunk őrzi,
egy kép, amely
szívünkből jön elénk-
nehéz a mából
összerakni álmunk,
amely az éjből
integet felénk.
Kevés a perc,
s ma sorsunk pillérein
egyensúlyoz a
szánalmas idő-
Fölsőágy – lepedők, mint kísértetek -
csurgatják, csuporból, csuporba a vizet
- ágyba vizelhet, aki nem süket -
más dimenziókban üvölt a megkövült törzs,
pityke-hang győz;
a WC-én veri ki a fáradt gőzt!
A hazát szolgálom.
Hova kerültem, Istenem!
Nincs miért, kit szeretnem,
szeparált illem legitim.
A jövőről álmodok, anyám, szépeket.
Tettem mindig, mit tennem kellett,
az út tükör sima
– Szélyes Sándorosan –
Megállunk most itt e tónál,
Mielőtt is bármit szólnál,
Mesélek, mit mondott apu,
Nem állott itt e gát-kapu,
Falu volt itt szorgos néppel,
Úgy voltak, mint a testvérek,
Ha valakik bajban voltak,
Önkéntesek szorgoskodtak,
Volt itt minden „kolbász, hurka…”
ha van igazság. naná. nincsen. de induljunk messziről.
bármilyen szinten. kincsem. mire elfogy az út. mindegy.
kinek a vágya. lihegése. tartja vállain. ezt. a világot.:
ahol minden vilángol. : idézet. bezár. idézet. nem is zár be.
kinyit. minden titkos ajtót. igen. ahogy illik. kulcs. a zárba.
vár a tájba. magas. : vágy a lányba. és sorolhatnánk. ::
a világ. ha ágyam vagy. úgy kerek.
Kiültek az idős emberek a házak elé
mini-Velencében, padok cölöpein,
egy magyar faluban,
jaj, de szeretem ezt a képet,
milyen jó lenne, ha mi is így
kiülnénk hazánk elé,
ha kiülnénk egymás elé…
a macska átbújt lábuk között,
hozzájuk dörgölőzött,
talán megköszönte, hogy
Noé-bárkájára ő is fölkerülhetett…
még most is ott ülnek, igaz két-
háromszáz évesek, már láthatatlanok
Estbe hajló csendes óra
és parázsló távolok
rőt fuvalma hull a szóra,
míg a dal, e régi szolga,
lelkeinken átforog,
s bár a jajszót felsöpörné,
mint a hit, a küzdelem,
álmodásunk szent öröklét,
s Dúl királynak dús örökjét*
tékozoljuk szüntelen.
Szép magyar beszédet őrző
versek, égi pásztorok!
Hadd legyen ma fény a költő,
mely az éjen szívbe ömlő
békeszóval átlobog.
* Arany János idézet
(okafogyottan gyakorta)
magad bántod, mert elhagyott,
s bárkiért úgy halsz, hogy éljen.
eléggé messzi kütmélyben
nappal is láthatsz csillagot,
ha elvakít fényszennyezés.
szétbomlott eszmélet véges.
ne félj tőle, hisz szükséges
kenyeret szelni konyhakés.
hiányokban taszít idő.
ingalengés sorsod szabja,
s létezőbe vonna semmit.
lásd, új világtörvényt nem nyit,
elmerül, bármint akarna…,
víz felszínén kacsázva kő.
Hiába gyűrte maga alá az ősz
távolodó lépteidet,
most vigasztalásképpen
ibolyaszőnyegen
kínálkozik a tavasz.
Ha úgy tetszik,
madártávlatból szemlélem,
míg lenge selyemruháját
szétteríti halkan.
Lábujjhegyre se kell állnom,
így könnyebb lesz
a barkaágat megtalálnom.
Hónapokon át matatott a tél,
jégvirágom szinte megzavarodott,
olyan hosszúra nyúlt a csend,
lassan már azt sem tudta,
hol a kint és a bent...
Hozzám nőtt a falu,
az udvarokba nyíló kapuk,
s benne minden-
elmémben érlelődik
tüze a bíztató szónak-
virágok nyílásán
léptem kopogását
hallgatja az idő,
amint lábnyomaimba
kapaszkodik a rejtőzködő
holnap.
Szerencsés ember vagyok,
mert játszani tudok önfeledten,
kisgyermekmódra
gyorsan megbékélek
a rejtőzködő mával,
s a hosszú házsorok
édes magányán
szembe megyek,
a vérző valósággal.
Fehér pára,
Feketés füst,
Kotyó készül,
Rotyog az üst-
Ben. Kavarni
Kell, míg készül,
Öreg nanó
Végig ott ül.
Biztos sajog
Karja, háta,
Nincsen neki
Váltótársa.
Bámulónak
Fakanálban
körülöttünk sivataggá lett
de örvendezzenek a kövek
esőket hoz a jövetele
virágot hoz a puszta kopár
a lélekmag is csírázik már
illatszőnyeget terítene
időbe a távolság ura
az időtlent már elküldötte
így dicsőítsük alleluja
körülöttünk sivataggá lett
meredeznek a kormos kövek
folyók ölén a kiszáradt fák
áldozatok ártatlan vére
alvad a bombák torz kelyhébe
esőt váró mag perzselt virág
a kifagyott lélek az ember
Mikor az ég tiszta pelyheket bocsát reánk,
elkortyoltuk utolsó, meghitt, forró teánk,
végül kilépek a szabadba nyíló ajtón.
A ház maradjon tiszta (én is így óhajtom).
Már nem küzdhetek magamért sem soha többé,
szemeim párájában vált az élet köddé,
és körülöttem, bennem leomolhat minden.
Hordjátok hát - de ne lássam - az összes kincsem.
Csak a fagy öleljen hamvas kérget rám lassan,
hogy hűlő szívem titkába beavathassam.
Illanjon, aminek csupán túlzó ára volt.
Virrasszon itt, akinek maradok: drága holt.
Eztán nincs helye szónak, ne magasztaljatok,
ha hiány osztja meg veled toros asztalod.
Szórjátok szét hamvaim a csendes Tó felett.
S engedjétek el világgá fásult lelkemet.
Ha becsukod a szemedet,
kinyitod lelkedet,
macskakarodon szaladgálnak
ujjaid, mint kis egerek.
Ha a csend: a semmi köve,
akkor képes vagy felemelni magadat,
ahogy a szeretet lebegése
fent tart, mint madarat.
Ha megszűnsz, akkor megcseréled
magadban a két világot,
és többé nem zárnak börtönbe
a szempillarácsok.
Ha meditálsz, lemerülsz,
hallod ahogy a világ gyomra korog,
s ha elmondasz mindent....
akkor leszel a legnagyobb titok.
vitorlát bontott a délután
s elhajózott az éj után,
hogy felkutassa: „lesz-e?”
-- messze, messze
új Golgotát sebezve
a harang formájú hegyre
kéklő nyelvként kiöltött
halni vajúdott kölköt
felpúposodó háton
megtartó három
be nem teljesült vágyon
amikor dobozos kólát
reggelizek másnapos kiflivel
és a tegnapi lánnyal
sétálok a parkon át
hogy végre lássak
egy igazi angyalt
mert asszem’ az jó lenne
a lány csinos
de be nem áll a szája
az egészséges életmód
a megunhatatlan témája
maradhatna csendben is
még elriasztja
Fejveszett tömegek végén,
ti nyaktilón kivérzett szajhák!
Még táncot jártok a penge élén
akár a vágóhídra hajtott marhák.
Szétesve várjátok a végítéletet
de szárnyatok most már béna!
Istennek tett, megszegett ígéretek
után csak szátok lett örökre néma!
Bomlasztva erőtől erkölcstől,
a lelketek hitszegetten andalog
Messze kerültetek az édentől,
ti reszkető demoralizált angyalok.
megbékéltem szerterozsdállt
távolközi megállókkal –
tető sem volt s leszakadt rég
széltől védő lemezoldal,
talpfák közét felverte gaz;
kopott sínen siklott derű
s burjánzott ezer virággal
vérehullató fecskefű.
lobogott fönn cirmos égbolt
s két macskaként egerészett
egyszervolt és sohasemvolt.
– – –
fürdök csurom tavaszfényben.
nőttek körém betonfalvak
s vanná rozsdállt idő…, régen.
HAJNALI SÉTA
Tavasz bolyong a kert alatt,
ma ő a támaszom,
rügyek csomója felszakadt
a bolyhos ágakon.
Kövér, taréjos fellegek
mögött a fény oson,
kutyám a sárban hempereg,
füvön, keréknyomon.
A szél bozontja lágy azúr,
kavarja száz titok,
remegnek, mint a hárfahúr,
a karcsú nárciszok.
Amikor melléd ültem,
megremegett a levegő.
Langyos fuvallat simított
végig a nyári melegben.
Amikor melléd ültem,
nézted, ahogy a lebegő
függöny, a nyitott
ablak előtt, mennyivel szebben
táncol.
Amikor melléd ültem,
úgy néztem rád, hogy
fogalmam se volt
a lelki románcról.
Amikor melléd ültem,
az volt az a pillanat,
ami úgy múlt el,
hogy örökre itt maradt.
Múltamból
kiszakadt harag,
méreg idő,
akarat,
visszafojtott
imádság,
rég áhított
kiváltság,
vagy egy kép
fehér falon-
Eltelik egy éjjel, egy nap,
két hét, az évtized meg a másik,
mire az ember rájön:
a ház mögé kell egy pad.
Hogy onnan hallgassuk a
szobai óra ketyegését,
érezzük a fű szagát,
a metszett rózsabokrot,
nézzük a kerítést, amit
magunk építettünk,
megérezzük a házfalban
a meleget, a téglákban
maradt fényt, ahogyan
sötétedés után jön el
szállni
mint apró töredék
lebegő porszem a fényben
majd megülni
halkan
észrevétlen
egy megsárgult diólevélen
s ha a csend szava szólít a szélben
csak hintázva hullani szépen
ölelni
vinni magammal a részem
és tudni a helyem az egészben
Patakcsörgés:
Kacagás,
Kacagás,
Életünk egy
Rohanás,
Rohanás,
Sziklák között,
Fák alatt,
Fák alatt,
Csiklandoznak
A halak,
A halak.
A mértékeket már régen feladtam.
Véletlen lettem, megfontolatlan.
Robbanás ízű a képzelt jelen,
tapasztalatból is elégtelen.
.
Károsra edzett szenvedélyek,
mindent látok, semmit sem értek,
madár lehetnék, de szárnyaim lábak,
bármerre futok, bárhol vadásznak.
.
Szerelmeimről csodákat hántok,
csodát akar a szerelmes látnok,
ölelj úgy, ahogy gyermek, ha sír,
a sötétség fakó szemedbe ír
kereslek a Tó hullám-mezőjén,
lenyergelt szélviharokban, a táj állandó
változásában, vakondtúráshoz hasonlító
felhőfodrokban, ecetfák kiirthatatlanságában,
a fotoszintézisben, egyensúlyukat vesztett
nappalokban, a széthasadt világosságot
összefércelő fecskék röptében.
kereslek az internet végtelenségében,
a politikai hacacárékkal egymásnak ugrasztott
nép összefogásának reményében,
a zsarnokság idény-jellegűségében,
instant levesporok ízetlenségében,
az ember-ember elleni merényletekben,
a tavasz himnuszában,
füvekben rejlő gyógyírekben.
karácsony elmúlt héjaszárnyak
lecsapnak kéjvad ragadozók
mindig beteget zsákmányoknak
mindig sántákat zsákmányolnak
gyomorgörcs vár új éjszakákat
karvaly repül a kiscsibékre
földi pokol nem földi béke
földi pokol a földi béke
a korral hormonpokol éget
minden halk szóra pisszegésre
asszony kedvének fordulása
asszony nyelvének suhogása
Keresztény múltunkba kapaszkodva
próbálunk megmaradni,
a názáreti szent csoda üstökösét
makacsul követni, s hittel kitartani.
Állhatatos küldetéssel megküzdeni
jussunkért, ami szent, ami örök
keresztes hadjáratot kell most hirdetni,
mert a kertek alatt járnak a "betörők" !
Vagy nem volt elég hangos az ősi Róma,
a romlás - mi porba döntötte sikongva,
a lelki nyomor, a féktelen tivornya,
Césár udvarának fertője, mocsara.
Lassan elfelejtem, hogy élek,
az óra testében - idő a lélek,
szemed óriáskerekére
felszáll egy gondolat,
nézem a napsugarat,
ahogy árnyékokat válogat,
emlékezetemmel a múltból
embereket mentek,
akik értünk a halálba mentek,
kenyeret török, körülöttem
minden morzsa,
munkások mondatai után
az élet, sok fehér pontja
függő lettem,
függök az élettől,
ha nem kaphatom meg,
nem kaphatom meg napi adagom,
olyanná leszek,
olyanná…
mint aki sosem is létezett,
aki jóllakottan is éhezett,
végleg függő lettem,
hát ittam, ittam annak minden,
minden szent szavát.
az én pályámon, hé! te nem úszhatol
az én kevélységem Istentől való
az én szerénységem Narcisszusz-szeretet
az én anyázásom mind’ rokonszenvesebb
az én tehenem sokkal korosabb
az én irigységem persze jogosabb
az én jóságom önmagam szolgálja
az én fösvénységem Harpagon csodálja
az én szemérmem igazán szemérmetlen
az én perverzióm jóval szalonképesebb
az én szerelmem zöldszemű szörnyeteg
az én kedvesem volt mindig nedvesebb
az én véleményem mindenek felett áll
az én emberségem néha szelektál
˝A költő, a művész nem hazudik!˝
-- hazudta egyszer, valaki, valahol…
Na, persze!
Hisz költőnek tételezte magát…
Mi mást mondhatott volna?
Ha lett volna mersze,
(mert költőként, az lenne dolga!)
magát mártotta volna
-- nem hűs képzelgésbe, a ˝valóba˝
(csókba, ölelésbe, sikolyba, vérbe, gennybe)
-- nem ír a tolla
ilyet le.
Majd csak a közös ágyvetések
tanítják meg azt, hogy mi az élet.
Ha együtt simítnak lepedőt,
az anyag sem az, mi volt azelőtt.
Majd csak a közös reggeleken
tanulod meg, hogy mi a félelem:
a közös fészek, ha este vár,
vajon visszatér-e mindkét madár?
Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor - de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób lelke van mindenkinek.
A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világra segítsen.
Lelke felsírt - mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
.húsz éve már .naponta halsz meg
.keményszik anyád utáni csönd
.föltépett seb dajkálgat közönyt,
mégse marhat új éjbe rendet
.elrozsdált reményt minden jövő
s éjfélperc boncolt fel aznapot
.immár tiéd lett, amit kapott
.nem vet kört sártóba dobva kő
.húsz év .csak szemhúnyásnyi .semmi
.nem roncsolt dögevővé lenni
s méltó kenyérhez, borhoz fiad
.nincset hintál aranymosótál
.húsz éve már .március sirat
.haladékot csak erre kaptál
Alsórákos, 2023. március
(*H* ború..)
Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Dühös vihar ver
ajtót,ablakot-
az ég lázad,és
tüzet lehel a felhő-
meddig tart még
a fura állapot,
és mit igér a
rejtőző jövendő...
Talán a holnap
kinövi magát-
szárnyat ereszt
az esti szürkület,
s amikor végre
az eső is elállt,
ránk mosolyog
az átázott eresz.
lépcsőn föl
a csarnokon át
a hátsó folyosón végig
a lifttel le a fél
sötét folyosón üres
hordágyat kerülni
majd balra az
utolsó vasajtó előtt
te ott állsz mögöttem
megfordulok
megsimítom
csapzott hajadat
aztán belépünk
Nekünk viszonyunk van a halállal.
Neked és nekem.
Talán el is vitt volna,
ha akkor engedem.
Te láttad őt,
miközben markában
hordta tőled el
az éltető levegőt.
Te láttad őt,
sokszor.
Én meg vigyáztalak.
S apró ujjaid
szorították
megfeszült vállamat.
Megnőttél nagyon.
...persze ez is butaság... lehet.
Lehet, kicsit fontosabb lettél, mint gondoltad. A gondolatban az
a jó, ha akarom beszélek róla, ha akarom látszik, és ha akarom
kicserélem, úgy teszek, mintha... és csak titokban érintem meg,
amikor nem látja senki. Néha maga a gondolat is meglepődik, mi-
lyen fontossá vált:
- Nélkülözhetetlen lettem a holnaphoz...- súgja ilyenkor. Ez per-
sze nem igaz, de hagyom a hitében ringatózni kicsit. És a holnap is
mosolyog. Elhiszi, hogy ünneplőbe bújhat.
A reggel szárnyára ülök.
A csödcseppek zuhogó
nappallá érnek.
Zsong-bong a tükörfényű magamutogatás.
Az árnyékomban öltözöl fel,
míg más nők árnyékában kivirulsz,
rózsaszirmokat szórsz,
ha haza érsz,
nézem, ahogy egy árva szirom konyhalány-kezemre hull,
és mintha mindegy lenne,
kifeszíted szám,
a tiéd már tátva,
enni akarsz belőlem.
A csintalan Nóra
Kiszaladt a hóra
Mezítláb.
Ne csak cípőtalppal
Tapossa a havat
Télen át.
De jött rá kis baj is,
Felszökött a láz is
Estére.
Azzal nem dicsekszik,
Hogy az ágyban fekszik,
S megérte.
Godot megérkezett,
a várakozás lanyha
kéjbe fordult.
A világ fél lábra állt,
függőben csak
a semmi maradt.
Elkergettük a madarakat.
.
Megnémultak a fecskék,
és egy képzelt ténylegesség
csorbát köszörült.
Az Isten könyörült... hiába.
A világ reszketett,
majd ismét magába
fordult – Godot-ra várva.
Hajam szálait is számon tartod.
S lásd: némelyik olykor kihull.
A teremtés-képletben a változó állandó.
Akár a tenger: árad és csitul.
Derűs ragyogásom tegnappá fonnyad,
s így végzi minden sóhajom.
Dúdolom persze, bár nyitott tenyérrel,
ha mára dal kell: hogy most jó nagyon.
Napjaim, a sűrűn pergő szemek,
sorsom olvasóján görgetnek tovább.
Sirassam, vagy így is ünnepeljem
a hűs homokra épített csodát?
amikor ajkaink között szétszakadt
a vágy alaprajza, védtelen sóhajunk
megsebezte a levegőt. egy messziről
cikázó villám letépte arcodról a mosolygó
maszkot. ismeretlen nyelven beszélő,
nevenincs patak futottál a Tóba.
az újrakezdés fénye kihunyt fogaimon,
koromsötét éjszaka borult ránk.
tekintetemben nem ismertél rá
legtisztább önmagadra. tócsák tükrét
neveztem ki arcod őrhelyéül. leleményes
látszatként akartad túlélni az aszályos
hó rejti a csírázó bűnöket
alacsony a nap pályaíve
hosszú csupasz árnyakat gyűröget
lába táncol a puszta hírre
farsang rázogat árva levelet
szédül a lány libben a szoknya
fagyos az ég borzong a lehelet
vesztét érzi duhaj a kocsma
ágvégen rügyek kapnak erőre
híg örömök víg dala csendül
sugárnyaláb vetíti előre
lobban a lámpás cinkos csend ül
(1)
Az éj lopva tekintett rám,
mint halogatott szerelem néz,
e mögöttes
világ hátsóudvarán.
A színfalak előtti
rétegekbe süppedő
pillangók táncára leltem,
fejem fölött a mindenség,
s az Isten.
hideg van,
vonattal utazom,
a pályaudvar nyitva,
a kettes vágányon tehervonat halad át
(jeges szelében összerezzenek: vajon mi a rakománya?),
az én vonatom a hármasra érkezik,
jó lesz átmelegedni a fülkében,
semmi nem olyan, mint régen –
legfeljebb látszatra –,
egy éve még nem gondoltam lezárt pályaudvarokon veszteglő vagonokra,
sehova nem utazó,
hajdanvolt szép fürtű fiúkra, izmos férfiakra,
talpfák körül ólálkodó, baljósan vonyító, szaglászó ordasokra
