Vaday Attila: Haiku-fűzér

Szöllőág fölött,
Édes must illata leng,
Darázs ül szemen.

Alkonyt vár szemem,
Könny gördül arcom partján,
Elmúlásom fáj.

Veres már a táj,
Éjnek leple hull reá,
Nyugodni térek.

Enyhülést kérek,
Szív jaj árad belőlem,
Kéne még élni.

Vagy megbékélni,
Mindennel mi vétkem volt,
Halálom előtt.

Varga Rudolf: BIZTOS? TALÁN

Talán
szivárvány
gyöngyöspártád?
tündöklő
habos felhő
alsószoknyád?
a te neved talán
Varga, talán Veron,
ki ég alsó
mezejéről
ide le,
le,
ide estél le,
le,
ide le, ide vissza,
visszaszülettél talán
ezernyolcszázkilencvenháromban,
talán máskor,
talán Jánokon,
talán Buzitán,
vagy a Szádelő völgy
ködös titkában? hol szárnyas
lovával aláhullt
Dengerik herceg,

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Pillanatkép

A Dunán enyhe szélben
ringatóznak a fények:
sápadó, sárga sávok
a hullámok hajában.

Állok a pályaudvar
kopott peronján, várok
vonszolt vonatra resten
a formálódó estben.

Szívemben álmok bokra
titokban kivirágzik,
s madarak csivitelnek

az égen fénylő, képzelt
remény lázában égő,
szerelmes csillagokra.

Komlós Aladár: Ó boldogok

oregekÓ boldogok az öregek, a készek,
kik nem félnek, reményük hogy be nem tel
s csak a bevégzett messze múltba nézenk.

Ó boldogok: bennük a kínja nem fáj
a növésnek, vajúdásnak: szívükből
a bús bizonytalanság messze ment már

és tudják már, miért születtek, élnek…
De jaj, erőm hitem még hányszor elfogy
ó Istenem, míg addig én elérek.

Még hányszor kell remény nélkül telelnem
s járnom naphosszat súlyos fájdalomtól
ájultan, kábultan, megdermedetten.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Hófehérke cipellőjére

Még álmodik tizenhat-éve
tündöklő Mese-erdejében…
Fehérlő nyírfák őrzik őt,
Bűbájos hold bolyong az égen
s úgy alszik rózsa-ágyra téve…

Még álmodik. De körülötte
az Élet lármás birodalma:
gyárak, malmok, acél ekék,
család, gyerek, ágyuk hatalma
zajong s a lelkét megütötte…

Az Élet nem tűr meg meséket:
duhaj nagyúr, paraszt, goromba,
meddő szépséget megtapos,
kígyót ereszt halk vigalomba,
mosolygó arcra verítéket.

szozattovabbacikkhez

Simon Menyhért: Szobrászok festők!

Szobrászok, ezt a szobrot
Faragjátok meg íziben,
Festők, ezt a képet
Fessétek meg hamar
S a reprodukciókat
Küldjétek szét a világba –
Mindenüvé, hol ember küzd, remél, szenved,
Hogy lássa mindenki sorsunkat
És erőt merítsen a jóra:
Pár derék, nemes testvérünk
Feszült aggyal s feszült izmokkal
Küzd a Hazugság, Bűn, Gőg,
Cinizmus, Sötétség
Ezerfejű hidrája ellen
S a tömegből – sokat kezüket
Nyújtják feléjük,

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: Szárazmalomban

Porrá tapostam kereken a földet.
Porkőde rászállt tikkadó mellemre,
Égő tüdővel hordom az igát
S taposok tovább, taposok egyre.

Kitérő nincsen. – Lehunyva a szemem
Unos-untalan saját nyomom járom,
Erőtlen munkán elsenyvedt erőm,
Kérgesre törte nyakam a járom. –

Pihenés nincsen. – Lassan elemésztve
Rabszolga szívvel megadón vánszorgok,
Ostor nem csattog soha fölöttem
Dologba fúlva tűröm a dolgot…

szozattovabbacikkhez

Telek A. Sándor: Becsüld a munkát

– Fiamnak küldöm –

Gyermekem hogyha a mezőben jársz,
Ahol szelíden megdűl a kalász
S a déli hőben fáradt emberek
Verejtéke, mint harmat úgy pereg:
Köszöntve őket vedd le kalapod:
„Adjon az Isten békés jó napot!”

Vagy ha az utad műhelybe vezet,
Hol munkában látsz sok kérges kezet;
Hol az elborult homlokok alatt
Művé éredik sok szép gondolat:
A munkájukon pihenve szemed,
Csókolja meg a dolgozó kezet.

szozattovabbacikkhez

Arany Tóth Katalin: SZELÍDEN

Holdfénytelen éjemben
szelíden ül a sötét.
Kiszomjazta időtlen
bolyongásom a békét.

Benne lélegző szivem
most csillagokkal pihen,
puha fészek a karod,
benne vagyok, s maradok,
míg te is így akarod.

Lehet végtelen e csönd,
nyugalma, ha így köszönt.
Ringass béke, csillag-ég!
Halkan hív a messzeség...

Bereti Bábor: Havas, fagyott földekről

Havas, fagyott földekről száll
apró zajokkal, égő, kékes sóhajokkal
suttogástól puhán az ének,
barátaim, a hangom

Jóslattá foszlik a télben,
s leng esendőn, mintha a végtelen űrben
az élete lenne e könnyelmű
játék. Hiszen tudja jól,

e nádszál hidegben, lassan,
miként a jövőbe növő gyökeres semmi,
a romló idő hangjai ellen
dallá mi fogunk lenni

Buda Ferenc: Vonatok

A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Lángok dallama

Éget most
magányom tüze,
átölelni
volna kedvem,
s szemét nézni
kedvesemnek
amint éppen
felém rebben.

Bent a meleg
kis szobában,
lobogó tűz
zenéjében
keresni szavak
szerelmét s
lángok dallamát
szemében.

Gavallér János: Mondd, miért

    Nem tudok más lenni, mint ami vagyok:
Ha fáj, sírok. Embertelenekre köpök.
S ha az igazság gazzá válik, miért
ne mondanám ki, hogy ami van, minden rossz?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    Szolgalelkűvé neveltek évszázadok.
A szívemre, törvények miatt, nem hallgathatok!
Ember vagyok-é még így, félig rabként,
félig robotként, mondd, miért nem ugathatok?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    „Mit rákentek a századok”, - álmodom-
valaha „Lemossuk a gyalázatot!”?
Unok már térdre borulni másokért:

szozattovabbacikkhez

Jagos István: A szodomai szökevény

Elmegyek
– Mit megyek, szaladok! –
Kényszerű választás
biz’ az én kalpagom.
Én a kötél azon végén álltam
ahol az minden este csuklóba száradt.
Nem a hit, a kényszer vitt az útra.
E dög levét iszom újra meg újra.
Haraptam kötelem törött fogaimmal,
vért nyeltem nyelvemen
és soraimmal ördöggé váltam.
Köveztem utat, amíg mások engem,
s láttam testvérem lebomlani
az úr előtt.

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Jó ez így

Talán mégis jó ez így,
jó nekem, mert végleges,
azt hittem, hogy elhagyott,
s mégis mindig megkeres.

Megkeres és itt marad:
vonz engem a fönt és lent,
tudom én, hogy jó ez így,  
s érzem most a végtelent.

Jó ez: ettől én vagyok,
más már nem is lehetek,
s velem vannak társamul
galambok és vérebek.

vegtelen

Kapui Ágota: Példabeszéd

Megtapostak és megszaggattak engem
Mert gyöngyeimet disznók elé hánytam
Belém fojtották örökre a hangot
Mert szavaimat szélbe kiabáltam

Nem értették meg, mit gagyogok nékik
Fülükben ólom, kis szemükben sár van
Lábuk alatt hevernek gyöngy-göröngyök
A lelkük elvész örökre a hájban

A hájban melyet boldogság növesztett
Igénytelen kis semmiség a létük
E teremtmények szavakat zabálnak –
Ha jön a tor, majd imádkozom értük

Mészáros László: Kései hexameterek

Édesanyám, már hamvad a pír arcom komor öblén,
és a redők késéles csöndje hasad le a szívig.
S mint új alkonyi lángban, kéken lobban az est el,
hanttá hunyt szemeim tükrén úgy ébred a bánat.
Nézd, most elringat remegő tenyerén a világ, de
parttalan álmok könnyű fodrain éber a vágy is,
göndör gőze a vérkörök ágbogas útjain úgy dűl,
mint langy májusi illat az ablak tört üvegén át.
S mert hosszú-hosszú percek bölcsője a képzet,
elhittem tán, most végleg, végleg hazatérek,
s két kar a halk, mindent értő sírásig emelhet.

Móritz Mátyás: Elválasztó világ

- Elégia Édesanyánk emlékére -

Őt látom az emlékeim rejtett csillagrendszerében,
a felhőkben, a vizekben, a télre váltó határban;
a megbocsátásban, most, a legnagyobb csata hevében,
egy felettem elsuhanó, rám is vigyázó madárban.

Őt látom a vízfolyásban, és a nyüzsgő áradatban,
a megkövesült időben, egy út széli csigaházban;
képkeretben, árnyékfoltban, egy Ő írta képeslapban,
az égető nyarakban, és az égető, könnyű lázban.

Őt látom magamba bújva, álmot nem adó ágyamon,
közelemben, -messzeségben, minden egyes erőtérben;
a meglebbenő függönyben, és a fényben a vállamon,
az üldözött igazságban, és minden napfényfüzérben.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Diána: Tavasztalan

Néma vágyat táncolt, hamuvá sült erdők fölött a szél
A ráncok, mik csak gondok voltak, már egy őszülő kép
Pattogó tűzben a jégkristály mi vízzé majd köddé válik
Szelíd mosoly, dühödt vigyor, a tél mi nyárra vágyik

hogomb

szozattovabbacikkhez

Pete László Miklós: Hideg este árnyékában

    Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.

    Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.

    Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.

    Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Ahogy nézem

Ahogy itt szedett-
        vedetten
a felhősödő
        eget néztem
révülten a  
        tulipánt fürkésztem
néztem - hogy
        honnan ezen epekedés
számonkérése
        tekinteteknek -
csodajárása ama
        ősi színorgiának
hisz színek
        sincsenek
csak eszmélés
        a nyitott gyönyör

szozattovabbacikkhez

Vaday Attila: Fáradt vagyok

Fáradt vagyok a mindennapok hülyeségihez,
Zsigereimben kicsapódott az apátia,
Örök érvényű gondolataim a parton vergődnek,
Az élet pocsolyáin hullámot nem ver,
Vánkosom, ha fejem alá húzom,
Pillanat múltán izzik az, és érzem,
Fejem tűzgömb, és porrá válik szinte,
S mi benne van, a csendes érdektelenség homályába vész,
Kedvem most karcol talán,
Gyémántra monogramot hímzek,
Vállaim fájdalmán merengve,
Totálkáros lelkem elfedi a jót,
Hol is van, a remény háza?
Ho is van, a megnyugvás?
Hol is van, a miért élet?
És, – hol vagyok én?

Varga Rudolf: ÁRNYÉKVADÁSZAT

Sejtéseink
vakvezetõkutyái sértett
bánatukban elkóboroltak, éhen
haltak, kirabolt emlékeinket
hóval meszeli
le a tél, s ijedtünkben
menten lebabázunk,
ha egyhelybenkószálásunk
ködös utcasarkán,
meghágottságunk
napfordulóján vérpecsétes
ballonkabátban véletlenül
vagy
nem egészen
véletlenül
meggörbült árnyékunkba
belebotlunk.

Zonda Tamás: Boguszlawszki téli álma

Istrángot most a szépszemű lóra
szívünkbe mazurkát útravalóra,
már szállhat a szánkó hallali!
Távoli táncokat hallani.

Sűrű erdőnek remegjen vadja
jó tüzünk éled, hús is akadja,
rabolt itt minden, dugtuk előle:
túlélni csendben jutott belőle,

csillan a vodka, kong az akó,
angyal fuvoláján lépked a hó,
pendül a tél jég-xilofonja
fátyola dérnek a múltat befonja.

Vakondok éjben álmokat látok,
hullnak fejünkre hajdani átkok,
lesz itt még himnusz, lesz elég ármány
így van a sorsunk: hólepte kátrány.

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Hasonlat

Ahogy
Jézus
lábnyoma
halkan
letér
a
parti
homokról
és
észrevétlen
folytatódik
a
feszülő
vízen,
természetesen
úgy
kúszik
a
hétköznapokból
szívetekhez
egyre
közelebb
simuló
költészetem.

szozattovabbacikkhez

Alföldi Géza: A gyűlölet igaz

Ha egyszer
megölöm magam,
ne csodálkozzatok,
ezt meg mi lelte:
beleundorodtam
az emberi szívekbe!

Emberi szív,
utálom, – pedig nincs is, –
szeretet, várom,
pedig hagymázos álom:
a gyűlölet az egyetlen
igazi ezen a világon!

torottpohar

Angi Sándorné: Nem vagy egyedül…

Mikor már azt hiszed, hogy senki sincs veled,
fáradtan hordozod egyedül a terhed,
mikor már úgy érzed, roggyannak lábaid,
imádkozz Istenhez, és Ő majd megsegít!

Ne mondd, hogy egyedül hányódsz a világban.
Ne mondd, hogy sötét van mindég a szobádban,
ne titkold Előtte mi fáj lelked mélyén,
Őhozzá fordulj, légy gazdag, vagy szegény.

A jó útról hogyha letérnek lábaid,
intő kezét ha már elvesztik szemeid,
s ha netán az ördög kerít hatalmába,
foglald könyörgésed esdeklő imába.

szozattovabbacikkhez

Gyöngyös Imre: Fáy Ferenc költészetének ruhatára

Ősz volt a kedvenc évszakod,
árny, felhő, köd ruházza,
fáid emberként jártak ott:
fűrész mindnek halála.
 
Kés volt a kedvenc fegyvered:
félelmed egyik gyógya,
csönded, mint istentisztelet
személlyé átfonódva.
 
Mért, morzsolt múltad felnyögött,
mércéd az égig ért fel,
duzzadt felhősubák mögött
a néma Isten térdelt.
 
S hiába vártad tettleges
jelét szeretetének,
azóta is Istent keres
taglózott, hunyt reményed.

szozattovabbacikkhez

Kisjókai Erzsébet: Álmodj rólam

Az álmaidat akarom.  

Ha behunyod a szemedet,
s fantáziád, e víg kerítő
eléd képeket tereget,
engem láss becsukott szemmel,
rám gondolj forró szerelemmel,
rám gondolj nagy vágyakozással,
ne álmodj soha, soha mással.
Enyém legyen mosolyod, könnyed,
vidámságod és gyötrődésed,
beszéded, gondod, sóhajtásod,
szerelmes, édes kívánásod.
A legszebb neked én legyek,
a szemem a legfényesebb,
a csókom a legédesebb,
legmelegebb az én karom.

Az álmodat is akarom.

Mária Margit: Vágyam

Odaállnék
zengő nyoszolyának,
elringatnék
minden álmot, vágyat;
lágyan zengném
édes dajka nótám,
a szívekbe az
eget belopnám.
Őrködnék, hogy
csend legyen és béke,
dalomban az
Isten szíve égne;
dédelgetnék
minden édes álmot,
s ringatnám én
az egész világot.

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram-2017. január.

Gazduramék levelezése egy tízéves üzenetfolyam, egy nemes pengeváltás, két költő, két barát egymáshoz intézett gondolatai.


Gazduram
 
Voltam már így, igen,
mikor Nagyapám katona kabátját
rám dobta a történelem,
s fűszálpanaszaim között
halottan feküdt az értelem.
Igen vagyok így, elernyedt bika,
akinek szemében átfordul a világ,
a habzó tenger szájából
a másik part hozzánk kiállt.
Igen voltam olyan fáradt, hogy
minden lépésemmel temettem az utat,
ahogy a fájdalom fecske röptével
az elveszett fészek után kutat.

szozattovabbacikkhez

Arany Tóth Katalin: TÁV-IRAT

Fájsz. Nem csitítnak a szavak.
Mozdulatlan, testmeleg
képek mögé rejtelek,
s naponként megáldalak.

Múlt időm gyermekhangja vagy.
Elkobzott lépted a csönd,
vissza nem jön -  elköszönt.
Nyomában hiány dagad.

sarvetodes

Buda Ferenc: Botladozom…

Botladozom mint a részeg
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szívemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szívetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz

Czipott György: Csigerseprő

madarak lelencbe röpültek,
kéngyertyák füstöltek díszeget,
számban hatvanhat csiger seprője.

bétemül sóvármagos dögkút
vágósúlyörömű csillagokkal,
hanyattkalimpál szépen valahány,
és csak gyúlnak gyújtatlan,
csak lángolnak siratómécsek
feketeasszonyok gyűrt kezeiben.
kőszántásom száron sorosul,
mégsem erednek verőhajak éjbe,
mégse sikoltnak lelket ugrani értem
körbesöprűzött hosszúvirrasztáskor.

kuldus

szozattovabbacikkhez

Deák Mór: ÜRGEHEGY

Az Ürgehegyen,
több, mint kétszáz
méterrel a tenger szintje fölött,
a pincékben hordó,
abban peniglen bor pihen,
nem tengernyi,
mert tengernyi csak abból van,
ami nem kell,
de azért tudja azt mívelni
a magamfajtával,
amit később nem nehéz
megbánni.

Élhetnék másutt.
A Balaton
szőke hullámai
bőrömet bizsergetik még most is,
s Leányfalu
barna Dunája megborzongat,
ha arra tévedek.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Az ünneplésben

Kicsit távolabb,
ott a bodzafordulónál
vártam,hogy egyszer
megszólít az este,
amely az évek
olvadó haván
az ünneplésben
önmagát kereste.

bodza

Gavallér János: Vágta a semmibe

Hát nem. Nem működik semmi.
Csak vagyunk. Lehet ezt érezni?
Uraim, nincs múlt, s nincs jövő,
gépek begyén nő a csecsemő!

Zsold táncát járja, ki bírja.
S csak hányni tudunk, megannyian.
Erre büszkék a nagyurak:
Monoton hatalom agyukban.

Kizárt a szív és a lélek,
örülök, ha néha lélegzek.
Ez már a falanszter kora:
„Közös lónak túrós a háta”

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Látomás

madarijesztoKörötted épül hallgatásod vára
benépesül majd csenddel és avarral
s az ablakoknak szárnyas spalettája
hiába küzd a zengő zivatarral
a gyűlő évek ostromgyűrűjében
csak egyre nő a fojtó levegő
és harcainknak vérző tenyerébe
Krisztus-szöget kopácsol az idő
és csontjaidból rőzsét rak a vénség
és arcod holdja napról napra fogy
gerincet roppant sorra a kevélység
és roskadt térded küszöbökre rogy.

szozattovabbacikkhez

Móritz Mátyás: Beteg lelkek

A múzsa tulajdonképpen az első számú ember a
számtalan közül, akinek tudtára akarjuk hozni,
Amit leírunk. Egyfajta arkhimédészi sarokpont.

Antalovics Péter

Mennyi költő volt már rabja az örök és szent talánynak,
amitől annyiuk lett vak, megháborodott és süket;
és hódoltak Neked mint a reményük véd-angyalának,
akik nélküled siratni tudták csak kétes kedvüket.

De Te mégis százszor, mégis ezerszer mondtál le róluk,
mint akiben a józan ész az érzelem ellen vesztett;
nem is maradtál mellettük, nem is lettél biztatójuk,
a pokoli kínjaikat még csak meg sem fűszerezted.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Diána: Semmi

Egy semmi vagyok, egy szilánknyi álom, mi őrülten szúrja az ujjad
Nem látod, csak piszkálod, vélt lelőhelyén a véred kibuggyan.
Elkened a szádon, sós izében az ajkaidra vándorlok, ott is sebet ejtek!

Egy semmi vagy, mondod, egy vándorló kedélygyilkos
Sorsokba fonódsz, kis parazita virág, élvezed, mi másoknak kínos.

szozattovabbacikkhez

Pete László Miklós: Fagy-diktátor

Megérkezett fagy-diktátor,
Didereg a világ-sátor.

Spórol még a fényes hóval,
Beéri a zimankóval.

Reménytelenség ás vermet,
Borúlátás jéggé dermed.

Vén, mogorva fagy-diktátor,
Körülötte híg köd-tábor.

Ránk terül, mint gyilkos lepel;
Polkorrektet nem követel.

Pethő László Árpád: CSODASZARVAST VÁRVA

- Apám emlékére -


Kifeszítve itt
              „jurópa” közepén
azért vigyázz
               istenedre
szólj hozzá
               kérjed - tereld
tartsa föléd
               ernyőjét
ha zivatar
               kerget s lélek
nélküli szelek
                üldöznek ott
hol nincsen
                kegyelem sem
áldás - hitetlen
                ott minden
és pénzre hajt
                 a pénz is

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: ÉJJELI ŐRJÁRAT

Kettes barack a belsőbe,
hét Pityu
a csikkbe,
indulás,
két, porszín csukám,
gyí te!

Trappoljunk
megnézni,
szédülnek-e még
éjféltájt az
utcai lámpák,
dűlöngélnek-e
még hajnaltájt
a talponállók
pultjai,
maguktól
röpködnek-e még a
foghozkoccanó, csorba
söröskorsók,
csuklanak-e még
a fagyállóval kevert,
kaparó felesek?

szozattovabbacikkhez

Zonda Tamás: Január

Bizony tél ez is
vagy egy másik
kegyetlen évszak
tollászkodó szürkületben
fénybolhásan
gubbaszt a város
ködlábú szél kapirgál...

kodosbudapest

szozattovabbacikkhez

B. Palotai Boris: Gyermekek

Jönnek a Homály esztelen mélyéből,
egyre jönnek, örök forrásként bugyogva,
örömnek, kínnak, - nekünk.
Még szemükben távoli titkok borzolódnak
megtört sugárral, s kis testük anyjuk melegét őrzi,
gügyögő értelmük hanggal birkózik, repes, sikoltoz,
mert jó a fény, a vakító ezüst, az óra ketyegése
és jó a tavaszi langyos fuvallat, mely elkapja
párnájuk hímzett bodrait, s a csupatoll bölcső oly puha
megbújni benne éjjel, a plafon végtelen síkját csodálva
és nem tudni a félelem intenzitását, ha künn a vihar
letépi a holdat az égről,

szozattovabbacikkhez

Darvas János: Mi gyalog indultunk

Bolond világ volt. Hóvihar szaladt,
Jégverés jajgott, vad világszelek
szanSikongtak, vívtak a síkok felett.

Ki még közülünk életben maradt,
Összeverődtünk egy födél alatt,
Ott találkoztam véletlen veled.

Mint megváltásra, én egy szánra vártam,
S a szán a hóban soká elakadt.
Késett az élet ottkünn a halálban.

Tudtam, itt többet nincs várni való,
Ez az utolsó boldogság-hajó.
S ha itt maradok, eltemet a hó,

De végre jött a babonás zene,
Mely egyszer cseng csak: a szív tavaszán.
Kacagott, csengett, csilingelt a szán.

szozattovabbacikkhez

Győry Dezső: Élő eszmék felé

Jertek! A mellem virágtól illatos;
Friss és fehér. S a bátor vérnek árja
A húson át a bőröm, mint a dal,
Távolba zúgó harsogással járja.
Jertek! Tegyétek mellemre fületek.
És megtanul együttdalolni vérünk.
Hit-paripák és szenvedés-sarkantyú,
Erély-gyeplő, s mi fellegekbe érünk.

Ez lesz a vágta: Közös cél, közös szív!
Erős, virágos, mokány vérünk-ménjén.
Szentgallent-dúló táncos diadallal,
Vagy a fehér ló táltosos ebédjén.
Ez lesz a vágta! A mellem kiszegve.
Lélegzet elfullad, Leverve a tér.
– Ugrassatok át a bukó testem fölött,
Ha nyíl találna…
    A többi már – beér!

Sebesi Ernő: Tovább!

Vaksi szemükkel csalfán ránk kacsintnak
rongy felleg fátylán veri a Napnak,
s mi dermedt lábbal lépünk botorkálva,
míg baljós árkok ikránkba harapnak.
Ám élet-utunk titkos éjfelére
hiába ijeszt száz ördög és büntet:
mert Szent Dénesek vagyunk s hónunk balján
tovább visszük bús leütött fejünket!
Kenyerünk hullajt halálszagú morzsát,
a hangunk jajszó s örömért sikoltoz,
a könnyünk harmat s kacajra nem szárad
csak hűlt ábrándunk reszket föl a Holdhoz.
Mi csillagfénynél betűzve a sorsunk
rőt árnyak vásznán titkunk felkaparjuk,
de újonc alkony éj-rohamra sürget
és úgy sajnálnak kuvikcsőrű varjúk.
Rossz szívünk unott nehéz kíntornái
zsibbadt agyunkba tompán nyekeregnek,
jaj mélyre süppedt éveink sarába
dús terhe hosszú Remény-szekereknek.

Tamás Lajos: Árnyék a falon

Fekete árnyék esett a falra,
Mely sima volt, tiszta s hófehér.
Lehet, hogy ember állt eléje,
Lehet, hogy állat vetődött erre,
Lehet, hogy festett, lomha tárgy.

Az árnyék nő, de nincsen teste,
Nincsen szava, nincsen ajka.
Csak előkúszott, mint homályból a kígyó,
Mint gerjedelemből a bűn,
Mint gyümölcsből a pondró
S ha hozzáérsz, téged is homály borít el:
Fekete leszel, fekete!
                                                1934

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram - 2016. december

Gazduramék versei, nekünk a fáradtságban is erőt adnak....reméljük a kedves olvasóknak is!
 
Gazduram,
írtam egy verset
 
A versek a mélyben élnek,
mint a csigák, a kagylók,
a sebzett léleknek
a betűk: gondolat-mankók.
 
A mondat pontjának gyöngyeit
felhozom, hal vagyok,
a lép szélén csend van:
leomlott partszakaszok.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo