Sógor Zsuzsanna : Ha benyitnál

Még úton vagy.
Közeledsz.
Mindketten tudjuk ezt.

Én várlak.

Bejárom lelkem termeit.
Elhúzom bánatom brokátjait,
melyek elfedték ablakom.
Arcomba szikkadt
árkokat vájtak fájdalmaim.
Folyosóim sötét sarkában
lapulnak démonok.
Bejutottak, mikor egykoron
nyári vihar feltépte ablakom.
Emlékeim számba veszem,
ott vannak mind a vitrinekben.
Ismerik már lépteim.

szozattovabbacikkhez

Vaday Attila: Könnyem

Könnyem hullajtom napra nap,
Miértjét elhozza a kor,
S az idők mik, egyre vallanak,
S szám íze savanyú, akár az ócska bor.

Szorít a lelkem mint kinőtt nagykabát,
Magamról én le nem vehetem,
Isten tudja csak annak az okát,
Fogasra miért nem tehetem.

Vennék egy nagy sóhajt azután,
Lényemet végül átjárná a lég,
A felhők fátyla lenne a ruhám,
S nem bánnám, ha felettem már nem fényes az ég.

Varga Rudolf: PEDIG, ÁLMAINKBAN

         Dr. Dobrik Istvánnak

Akadozik, fullad
a
borzalmas gyár
koponyacsontjaink
alatt.
Talpaink fölött
hörög, zihál.
Fejtetőink: elfáradt
ufóknak
leszállópálya.
Szemeinken másznak be
a
percek.
Százmilliárd
pillanat rág.
Minden sejtünk serceg.

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Lelkünkben ébred

    Félárbocon a félelem,
köröttünk zúg a tenger.
Mit kezdhetnénk a végtelen,
elárvult szerelemmel?

    Egy kikötőben két hajó,
visít villámok fénye –
Lelkünkben ébred fel a szó
jóságos napsütése.

B. Foky István: Állvaszülés-anzix, anno ’96

                              [Istvántól Sz. Istvánnak]

Átjártak minket a szövődmények,
siratóénekben gondolkodunk.
István, add a jobbodat egy
jóban és rosszban együtti
összegyógyuláshoz,
István, kezet ma rá, hogy
a begyűjtött élet-magvakat
vihetjük emlékezésben lelkünkmély
jurta-házhoz hívottan –
gyógyírnak születéshez és gyászhoz!
István, itt készen állunk
az állvaszüléshez. Magzatvizünk
ömölvén, talponálltunkban s
örökké munkáló csersemetéket
markoltunkban, szemünk az égen:
kínok kínjában vajúdó önmagunk
méhe Bácsország, s minden sebbe
sót dörzsölt minden század vége,

szozattovabbacikkhez

Gál László: Kilencszázhétbül ének

Még zúgott, még zengett a halotti ének,
még ülték a bús tort,
véres könyűt ejtvén…
Még tán el se hitték, még tán visszavárták,
vének és legyének, árva alvezérek:
Árpád…

Írtak is akkoron kilencszáz heteket,
s aki trónra került, kicsiny Zsolt, kisgyerek.
Ens vidéken máris
állt zajos majális…
Zavarosra híjtak páncélos sereget,
Luitpold bajor úr hítta a híveket
s Ditmár úr.

Schlacht bei Pressburg

szozattovabbacikkhez

Pap József: Versvázlat

        Vörösmarty születésének 200. évfordulójára

A magyar költő ma, kettőezerben,
ó jaj, igen-igen maga alatt van.
Zengne dalt a nagy ős tiszteletére,
de amit ír, csak töredék, csak vázlat.
Dadogva szól a mai magyar költő,
motyog magában rettegve, hogy hamis
szavakkal közelít kortársaihoz.
A magyar költő ma, kettőezerben,
tudva tudja, hogy nem olvassa senki.
A nemzet, a nép, az „istenadta”
s a haza – a hon! – a magasztos,
nem figyel rá – más gondjai vannak:
sérelmek száza gyötri s főképpen az,
hogy szüntelenül korog a gyomra.

szozattovabbacikkhez

Gál Éva Emese: Márton Áron üzenete

Az embert korok vasra vehetik,
poklaiba taszíthatja a rendszer,
amíg bilincselhetetlen a Hit,
a vasnál erősebb a hívő ember,

és nem veszhet a glóriája el!
Féltéssel teremti tovább a képet,
hogy erdők könnyeit itassa fel,
s méltóvá tegye az emberiséget

az időhöz, melyben nincs hátraarc!
A Hit és az Igazság Isten fénye,
amit nem árnyékolhat be a harc,
ha az Ember magával küzd meg érte.

Márton Áron! Hiteddel üzened
a jövőt, ami nem viselt még vétket,
hogy alku tárgya soha nem lehet
az Isten, nemzet, ember és a lélek.

Király László: Anyanyelv

Ó, mit mondjak rólad,
mit szólhatnék én rólad,
minként nevessek,
miként sóhajtsak rólad,
csodaváró hangszer,
melyen mélyen kipengethető,
sötéten billentyűzhető,
gyönyörűn szállni küldhető
a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon
izzó parazsakba meredő mítosza,
melyen fölsikongható,
tépett lobogóként világ fölé bontható
az Elindultam szép hazámból
vérnél vörösebb,
véremnél éltetőbb sikolya.

szozattovabbacikkhez

Lászlóffy Aladár: Emléktábla a nemlétező házon

Mikor ezek a fák komolyan besötétednek.
Csak egy bármilyen udvarra ablakot nyitni és
hallgatni az esőt. Sistereg a föld s az
ég fekete találkozása.
A háttérben Kis Miklós mester
ipar-előtti hangtalan gépei
dübörögnek, az egész történelem
gépháza ez, hogyne volna
már legalább ilyen fülsiketítő a zaj:
valamennyi A és G és N
itt dong együtt, még bibliává
nem osztva s újra kiszabadulva
a bibliából.
Itt, a mindenség örökfehér,
vagyis öröksötétkék lapja előtt kérdem:
a papír egyik fele régi könyvlap, a másik már
tele van írva. Te hová fogsz írni?

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: Verd agyon Ábelt!

Gyűljetek körém, szegény Ábelek!
Magunk vagyunk. Hiába kémlelek
áldozatunk füstjében békelángot,
Káin még röhögve forgatja a husángot,
s a fehér kosnak vére csenevész
földet locsolva újra kárba vész.
És tovább tart Káinok dáridója,
mert a kiontott vérnek nincs adója.
Testvér! Mit vársz? Tán égi kábelt?
Fogd a sziklát, és verd agyon Ábelt!

ábelkáin

Győry Dezső: Emberi hang*

I

Mikor emberbej gyűlölködni
s bosszulni sorsul adatott,
én ott voltam, a harag ölyve
bennem nagy fészket rakhatott,
uralkodhatott s hízhatott ott,
növelvén süvöltvényeit,
éhen ne vesszen annyi sátán:
egy sorscsapás a másik házán
véres májat hordott nekik.

Iskolakönyvem megtapodta
az apokalipszis lova,
velünk nőtt a szenny és belátás,
hogy minden érték tétova.
Képzett a sorban álldogálás,
s kaptunk ocsút, szitkot, rühöt,
s mert a has nem bírt éhre szokni,
saját földünkre jártunk lopni
sötét éjt, élelmet s dühöt.

szozattovabbacikkhez

Ozsvald Árpád: Hettita ballada

Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét,
a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek
derűs arcukat elrejtették a homokdombok
hűvösében – kinek lenne kedve
mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenégén?

Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét,
az istenek szeméből kiesett a lazúrkő,
s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal,
nem akarták többé látni
a fiak és unokák hűtlenségét.

Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra,
amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok
kifordultak helyükből, bebújtak a
föld alá, mert szégyellték
az utat felejtő vándorok hűtlenségét.

szozattovabbacikkhez

Finta Éva: Tavasz-feltámadás

Somogyi küldönc:
– uram, megnyugodhatsz,
uram, megnyugodhatsz,
pajkos dalaink elenyésztek,
pogány dalaink elenyésztek,
nem énekel senki, uram,
de mi lesz a dallal, uram,
táltos szavainkkal, varázs-dalainkkal,
dalainkban élő isteneinkkel el kell dobni a dalt,
uram, dal nélkül szürkén ébred a táj,
dal nélkül…

István király:
– fiam, új dal születik majd a régi helyébe,
Isten napját ébreszti, hívogatja az,
csukott pillánk mögött születik,
nyitott szívünkből röppen elő,
mert csak pogány szavainkat,
mert csak szavaink pogány erejét,
régi hitünket viszi el az enyészet,
várj, fiam, egy keveset,
s új dal születik,
hisz a lényeg sose hal meg,
minden hit dallá születik.

1980

Prerau Margit: Kárpátok

Szomorú szépség.
Börtönzőn ölelik a hegyek
a falvakat rejtő völgyeket.

Apró faházak. Krumpli és zab.
Lenszőke, sápadt gyerekek
a sovány barázdák mellett.
– Itt mind éhesek az emberek!
Sorsukat esőkönnyezik a részvétlen egek.
Csak néha villan fel a nap sugára,
mint beteg anya sápadt mosolya…
Suttog a fűz. Csobog a patak,
melyből a nép nem foghat halat.
A hegyek fenyőerdőkkel szőtték ormukat,
mikből a nép nem dönthet fákat.

szozattovabbacikkhez

Sütő Kálmán: A beregi rónán

Két nap a beregi rónán
Égetőn, lázban, tűzben, fényben…
Hajnal hasad, piros pirkadás…
Ez a róna már mintha égne…

 Éhjaj-vetés, nyomor-aratás:
Ez a róna a senkik földje,
S elbitorolt embersorokból
Fakad itt a senkik szerelme.

Szikkadt mellek…, szikkadt kalászok,
Hamvadva, porig ölve… ölelve…
Magunk vérét issza, szomjazza…
Ez a róna örök szerelme…

szozattovabbacikkhez

Határ Győző: A léleknek rengése

lélekrengés lélekrengés
lélekrontó barlangzengés
fulladás halálmerengés
lélekrángás lélekrengés
    Cellazugtól albérletig
    űzettetik verettetik
gyöngyélettől rongyéletig
míg a rongy is elvétetik
míg a gyöngy is eloldódik
marásában feloldódik

az ólaknál ólálkodva
pókhálónak hálálkodva
rég elkallódott lakatban
lakik és szökik lakatlan
    hullt gyümölcse fáradtságát
    csipegessék a nagyságák
tünde körmű ujjuk begye
tövis koszorúzó hegye
összefent combjuk menése
másik kasza hersenése

szozattovabbacikkhez

Kemenes Géfin László: Zrínyi harmadik éneke

Az Plegáthont rozzant csolnakon bejártam,
Nyelves lángitól testemben aszaltattam,
Sok veres ördöngöktől megcsúfoltattam,
Mert tűzben kárhozók kínján segélni akartam.

Nyújták égő karjok mindenünnen felém,
Szemekből parázs lövelle ki elibém,
Szájok megnyílt láng szörnyeket öklendezvén,
Szörnyű hangokon kiáltoza mind szegén.

Senki az csolnakban nem vala énvelem,
Kitől jöhetne számomra segedelem,
Vergil nem mutatta kiutat énnékem,
Nem vala kegyelmes Athénám se nékem.

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: Búcsú Európától

Az éjszaka puhán omlott le homlokomra
mint a halálra ítélt szemére a gyolcs kötés
A búcsúperc csellel csapott le rám orozva
hogy el ne fussak
mint a dúlt vad
Szelíden nógatott a bűvös körbe
a városokat letakarta
a tornyokat homályba varrta
Ne lássam drága arcodat aranylani
ne fájjon szívem érted Európa

Narancs-szín lámpák himbálóztak lenn a ködben
a kikötő gyümölcsei
s egy gondtalan öbölbeli
harang kondult meg lomposan az estben valahol
Hajónk már nyugtalankodott a szűk vízi akolban

szozattovabbacikkhez

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
a szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

szozattovabbacikkhez

Szentmihályi Szabó Péter: Kossuth Lajos levele ismeretlen tisztelőjéhez, Turinból

Tisztelt Uram, ki oly kegyes vala,
hogy soraival felkeresni méltóztatott,
biztosít arról, hogy a néptömeg
el nem felejtett számkivetettségem
túlságosan hosszúra nyúlt évei alatt.
A rám osztott történelmi szerep
folytán én már csak itt halok meg
idegen ég alatt, egy harmadrendű
kis állam szerencsétlen sorsú
volt kormányzójaként, ám elmondhatom,
időnként megfordul fejemben:
megírom már a régen szorgalmazott
kegyelmi kérvényt keménykezű
Közös Atyátoknak, ki már lehiggadt,
hogy majd parlamenti képviselő gyanánt
a negyvennyolcasok dicső nevében
én is nyilatkozhassam néhanapján
a honi helyzet kibírhatatlanságáról
s mindazonáltal nagy eredményeinkről.

szozattovabbacikkhez

Usztics Mátyás: Penészleki temető

Állok a hóban, a dombon.
Vékony cipőben topog a gyász,
nem férnek el a koszorúk,
nem fér el a jajgatás.
A bádogszínű ég alatt
egykedvű varjak.
Varjak az ég alatt, a dombon.
Kántáló, fekete varjak:
"bűnös volt, bocsáss meg néki, Uram"
A dombra feküdt temetőn rokonok,
talpam alatt ők is mocorognak.
Emitt nagyapám, dédem,
látom nevemet
fejfákra írva.

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram - 2017. május

Gazduramék még eltévednek a hónapokban, de verseikkel próbálnak irányzékba állni, hogy   Magyarországon a lélek-mindenségében hol is lehetnek....


Gazduram
 
Április. A betűk hólánca a gondolatokon,
a bizonytalanság mámorában kitör
az extázis,
mert azt hisszük, hogy minden felszabadító,
az „Erzsébet-híd: pántoknál felemelt melltartó”,
pedig talán fogadnak ránk az évek,
talán a vers is az elsőszülöttség jogán-
magának követeli a szavakat,
„pórázon a gőg”, pórázon a tigrisek-
járnak velünk összekarmolt házfalak között.

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: LÉLEKSIKOLY

Nem kell, hogy megszeress. Közelségedben tanulom
az elfogadást, kutatom az ártó szándékban megbúvó
hiányt. Tanulmány vagy. Fejlődésem íratlan könyve,
a megértés záloga, mely hozzád közelebb emel.

lélek

szozattovabbacikkhez

Bereti Gábor: Inkább nem repül

    Föld hátán út,
Sebességét berregve a motor
azon szalad.

Futásától hízó por kergeti.

   Ahogy lohol,
ráterjed a mezőre, bokrot,
füvet fullasztani.

A gödrökbe szél bágyad –
inkább nem repül.

Most vele vagyok, nem
egyedül.

BÍRÓ JÓZSEF: visual poem - 1

BÍRÓ JÓZSEF   visual poem   1

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: A vétkeim hatalmasak

A vétkeim hatalmasak,
ezért csücsülök itt benn,
s nem szabadulhatok, hacsak
jövő csütörtökig nem.

Veszélyes verseim hamar
ügyészi kézbe mentek,
s megtettek miattuk magyar
hazámban idegennek.

Most itt ülök a zár alatt
és néznék ki a napra,
ha őröm, e hitvány alak
kitekinteni hagyna.

De mindezért csak köszönet!
Kutya legyek, ha félek,
hogy nem nyújt senki majd kezet
ily börtöntölteléknek.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Színlap

hézagos morzeidő
kovászol levegőkását
bukásraszánt színdarabbá.
hajlongj csak csörgősbolond,
hajlongj, hisz hústépő fogak
látásáért mit megadtál!
aggatva zsinórpadláségre,
elkoszlott sorsok várnak
még rendezett feloldozást
vagy mosókonyhagőzt.
koromcsönddé hűdött némajáték.
foggal fizetett színlapon
betűzhetlen játszó személyek
és esőnapra halasztott dalok.
mértéke odaveszve rég,
hát bolond sem pontos tudója
hány hétté nyílt világ.
sikettapsrendig jutottál
árnyéktócsán megszirmult dögvirág,
holdmögöttszőtt szavakon túlig.
ajándékos Ősten, Mama,
köszönöm ha múlik.

Deák Mór: MINDEN FALNAK

Ó
jaj
mennyien szeretnek
szeretetből nekivezetnek
minden fának
és minden falnak
ó
tudom
hogy csak jót akarnak

ó
tudom
ez egy kicsi ország
mégis nehezen tudatják
velem hogy ez itt a vége
nyugodj bele a sötétségbe

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Túlélők

Földbe gyökereztem
elvetélt virágaim
a szavak
száradó szirmok
halott fákat túlélő
papírfecniken.

Fülöp Kálmán: A Mócs-i dombok alatt

                                     Ágnesnek
Én mindig féltem
a korházi ágytól,
az elmúlást,halált
juttatta eszembe,
de aztán megszerettem
mert téged
szerettelek meg benne-

a percek történései
feledtették
a hamis illuziót,
az álomból
ébredő betegek
elfolytott sóhaját,
 szemünkben
valósággá vált
a korházi ágy-

ott a Mócs-i dombok
szorításában, egy időre
megszépült bennünk a világ.

Füzesi Magda: Stuart Mária utolsó levele

a védtelenség keresztútján állok
mögöttem kockás napok sorakoznak
és sápatag esték
amikor
a csillagok is levetik
rőtszín palástjaikat
a gondok vasketrecében
mosolyodból jut
némi sugár
a börtönfalak nyirkos hidegében
gesztenye-láng melegít

Gaál Áron: Vendégség

/В гостях у... * ПОСРЕЩАНИЕ НА ГОСТИТЕ**/

A Mindenség kapuja zárva
tart még a fogadás
Tenyeredben hideg a kilincs
bátorságodra vársz
Belépsz azután
még mindig félve egy kicsit
de eltűnt már mind a vendég
odabent senki sincs
Csupasz az asztal
felfalták róla az étket
a Báránynak csak csontja fehérlik
középen.

*Szerzői fordításban, Alexandra Krjucskova válogatásában és lektorálásával megjelent a költő „Записка в бутылке или Расколотые слова”
 (Feljegyzések a palackban, avagy Felszakadt szavak) kötetében a Литера М. kiadó gondozásában 2012-ben, Moszkvában.
**Neli Piguleva bolgár fordításában megjelent Ruszéban, a Брод bolgár irodalmi folyóirat 2010 / 8-as számában.

Gavallér János: Sokat mondják

Pusztán a kimondott szó semmit nem jelent!
Nem véd. Nem minősít. Csak, mint szélbe szórt mag,
nem tudja befogadni a földi lélek,
kering, s ütközik a dobhártyával,
de hamis.
Nem ér semmit sem a szajkófeleselés.
Más idők visszhang-harangja kong legbelül,
kiüresedett életsikoly-nevetés.
Kiskapun közlekedni törvénytelenül,
hamisság.
„ A tett minősíti az embert!” – de a tett,
tükör mögött bújócskázva álszent beszéd!
Mert látva lát, sötétben érez az ember.
Szörnyű sötét van ma. Máma szörnyű sötét
a világ!
Érzi a hajnalban ébredő szempár,
mikor még énekelnek a madarak,
a szél se fú, csak a nap perzseli a határt,
hogy mégis-mégis rend van, bennünk csak
a sötétség.
Bábeli zűrzavarban fecseg a felszín,
semmi sincs úgy, semék törvény, ahogy mondják,
szajkó ugrál a fán, valamit ismétel,
valami torz-visszhangot, mendemondát
keresztre feszít.

2017.05.04.

Jagos István Róbert: NAPLEMENTE A ZÖRGŐ NÁDAS FELETT

egykoron naplemente voltam zörgő nádas felett.
vászonra álmodott andalgó pillanat. ecsetszőrtől
karcosodott, repedezett álomkép. nézd meg jól
a nádast! hallod a békák hangolását? a sirató éji
zenét? temetni jöttek fényes tegnapokat. A léket
kapó csónak már kidobta emberét,

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid: Dráva jó szüleim

Dráva jó szüleim, nem ittam alkoholt, nem vettem Bo-drogot, de Marcal az önvád, és ezért írok e folyóiratban, akkor is, ha néha Zagyva az egész, mert Ipoly nehéz hallgatni, mint beszélni folyó ügyeinkről, ha híd akarsz lenni, taposnak majd rajtad, ezt olvastam, és hogy Tisza vizet öntsünk végre a pohárba, mert túl sok a közhelyes Duna, Sajó sebeink pedig figyelmeztetnek, Mura csinálnánk valamit már késő, így könnyen Rába...., szebben Bódva, mert ez olyan hullámtéri: szóval Körös körül szemét, szennyezés, könyékig Túr az ember benne, miközben vizét isSza-most még, pedig már érződik Lajta a népek felelőtlenségének íze, így hát tölcsért csinálok a kezemből, mint az egykor igen Kapos Zala-tnay, hátha egyszer Titeket is Által-ér és megtalál, ezen a kompon találkoznánk. Várom Tőletek is a folyó-sítást! Na, Sió, puszi a családnak!

Kaiser László: Nem tudsz vele szembenézni

Nem tudsz vele szembenézni,
bár jön feléd, de ő se néz,
sejted, itt lesz nemsokára –
és nem fogja fel semmi ész.

Bár jön feléd, de ő se néz,
vibrál mégis a kapcsolat,
felsírás óta van veled,
élet vagy, és nem áldozat.

Sejted, itt lesz nemsokára,
ideged és húsod súgja:
ha kezdet volt, lesz utaknak
egyetlen egy végső útja.

És sem fogja föl semmi ész,
(minek írom, hogy így igaz),
nem fogom föl, el sem hiszem,
s nincsen vigasz – vagy van vigasz.

Kapui Ágota: Emlék

Kerek tóban megfürödni
Selyemfűben szárítkozni
Holdlámpásnál téged várni
Melegedbe burkolózni
Ifjúságom szélruhája
Felakadt egy csipkeágra
Lerántotta, elszaladtam
Érintésem rajtad hagytam
Medve cammog fenyők között
Homloka holdba öltözött
Hátán hordja hajnal zsákját
Két mancsában csillag-fáklyát
Selyemfűben elterülve
Tücsökhúron hegedülve
Ott ülsz azóta is várva
Mikor nézek végre hátra
Hívó szavad muzsikája
Megakad a hegy hajában
Visszhangot ver, messze zendül
Amerre a nap leszentül.

Mészáros László: Időmértékes szerelem

Látod, a testmeleg ágyon már horgonyt vet az este,
s tisztán vibráló fényt szűr arcunkon a bánat.
Mint a kihunyt csillagnak kortalan, árva szilánkja
reng izzó feketén az örök rend érctelen öblén,
gyöngéd szívünk gyöngye a csönd kongatja az éjfélt.
Röpke a perc, ha egész a halálig fordul az álom,
mégis időtlen, mert langy válladat érzi a vállam.
S míg vénáira görcsöl a hűs, harmat-teli hajnal,
ringat egyetlen nyughelyem: óvó, szép öled árja.

Móritz Mátyás: Lesz még egyszer…

Lesz még egyszer tavasz, mikor
minden szivárvány felragyog,
amit úgy kerestünk mint az
elveszett kedvesünk mását;

a folyó újra folyni fog,
és felengednek a fagyok,
hogy érezhessük a meleg,
– a jó kikristályosodását.

Lesz még egyszer tavasz, mikor
lehullik rólunk a lakat,
amire a lelkünk annyi
hosszú hónap óta áhít;

hogy elűzze a rettegést,
a kételyt, a borzalmakat,
hogy felcsiholjuk magunkban
az igaz élet szikráit.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Diána: Semmi

Egy semmi vagyok, egy szilánknyi álom, mi őrülten szúrja az ujjad
Nem látod, csak piszkálod, vélt lelőhelyén a véred kibuggyan.
Elkened a szádon, sós izében az ajkaidra vándorlok, ott is sebet ejtek!

Egy semmi vagy, mondod, egy vándorló kedélygyilkos
Sorsokba fonódsz, kis parazita virág, élvezed, mi másoknak kínos.

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: NAPFOGYTÁN

Határidőre
feltámadt  a Nap – íme:
Holdfutamodás…

Szentjánosi Csaba: Amikor

Amikor szenved egy ország,
szenved egy század,
a hamis öröm léggömbjét,
leereszti az alázat.
 
Amikor eltéved az anyag,
szikrázik a fém, törik a műanyag,
a távolságban a fény,
egy örök utazó marad.
 
Amikor nem nő tovább a remény,
a hit is elapad,
Michelangelo a faragatlanságból,
valamit kifarag.

Sógor Zsuzsanna: Inkvizíció

idegsejtjeidről lehántja a burkot
a stressz csorba kése
gyomrodban emésztetlen szavak
szemedben napok mocskából
épült zátonyok
gyűlölet kövei zúzzák dobhártyád
bőröd pórusaiba telepszik a közöny

minden nap eléd áll az inkvizítor
arcát elrejtve szól
tagadd meg hited

hány nap lesz még elég erőd
azt felelni

nem tagadom meg
hiszek

Vaday Attila: Gondolat

Gondolat görcsök görnyeszetenek,
Számban a szók szottyadt, poshadt íze,
A Mammonfertőzte évek jobbulása nincsen,
Vértüzű mondatok nem születnek a mának.
Szorgalmam kopni látszik akár az ázott plakát,
Szövegeim szétszótják a kritika szelei,
Mi magam volnék, már abban sem vagyok biztos,
Tán tudathasadt már az ég is,
Esőkönnyekkel siratja egykori létét,
Fuvallatsóhajai lombokat borzolnak,
Akár a magam bajai is lehetnének bennük,
De porszem csak, ami rólam szól.

Varga Rudolf: MINTHA MESE

Meghőköl. Ettől.
Meghőköl ettől a vidéktől.
Ettől a vidéktől mintha
mese lenne, még a vaskígyós,
szikrát, füstöt okádó acélbika
is meghőköl. Egetkarcoló
áramszedőjével mintha mese lenne,
messze elkerüli
minden inter, minden sziti.
Minden mese valóság,
minden való mese.
Rajtad kívül, Veronkám,
itt már se tér, se erő, mesék
falának repedéséből időtlen
pókként figyelsz, hálód
szövöd, káprázat kenderfonalát,
itt nem szól, nem szól semmi,

szozattovabbacikkhez

Vasi Ferenc Zoltán: Istenhatás

Isten,
ki vagy az ember  a költőben?
Milyen szikrázó ékkő,
mi a szavakat ihletre  fakassza.
Isten és szerelem –
nász és halál!
Fokozd az életet tovább –
csillaguszály
Charon ladikja után!
Fázom az öröklét alá rekedten.
Hókristály olvad könnyé szememben.

Verebics Dániel: Dunai séta

Sétát veszek magamon,
Hajamon megül a szellő, a csavargó,
Palástját a környék tere megveszi,
Ezt teszi velem is az ősz,
Majd egyszer megérted Te is,
Ha egyszer felnősz,
Már csak egy kandalló hiányzik,
S körém páran, csillagszem gyermekek,
Öregítem magam s öregebb is leszek,
Vérszín tapsolnak meg százan
A megfáradt, száraz falevelek,
A Duna is oly lomhának látszik,
Gondolatban még ő is
A fülledt nyárban játszik,
Visszahúzza valami, mi engem is,
Mi ketten így andalgunk egymás mellett,
Mint idős házaspár a múlton merengve,

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Angyalok kísérik

Lovai közé csap a bánat,
vinné az idő az anyámat.
Vinné, ám nem engedem mégse,
kapaszkodom tekintetébe.

Meleg szíve aranynál drágább,
jó lelke tükörnél fényesebb,
aggódó küzdelmeink árán
gyógyulgat a derekán a seb.

Majd hófehér kórházi ágyon
találom mozdulatlan fekve,
búcsúzik – várva örök álmot –
ujjperceivel integetve.

Feszül a ragaszkodás lánca,
nagy próba gyengülő karoknak,
elkísérni a mennyországba
átengedem az angyaloknak.

B. Barabás Zsuzsa: Mama várj!

Mamám, a halál szaporán arat,
De Te ugye még megvársz engem?
Nem mész el a vézna rút lovaggal,
Arcod simítom még szememmel.

Kezemmel megfoghatom még kezed…
Ajkunk szerető puha szóval
Köszönt majd otthont, emlékeket,
Mamám várj, s álmodj leányoddal!

kezek

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf