Váci Mihály: A kalász terhe
ahogy a fű másikhoz dől le.
Reggeltől estig hajladozva
lengett – munkában nyíladozva.
Sóhajt a napi fáradtságtól,
mint rozs suhog, ha mossa zápor.
Nem törten fekszik, csak hajolva,
mint ág, ha gyümölcs húzza a porba.
Úgy hajlik ő a munkájától,
mint búza súlyos kalásztól:
az nyomja már le, az a terhe,
mi növelte, mi fölemelte
az érlelő fénybe, magasba,
– ért örömmel roskad alatta.
