Sántha György: Tél
Hiába,
Mégiscsak Ő
a legnagyobb Festő!
Nincs semmiféle kéz,
mely ily könnyű és merész
ecsettel festené
a képtelen Minden
roppant egységének
lelketlen és fehér iszonyatát.
És csupa egyszerű,
Fönség és derű!
Igaz,
hogy ez már az a bárgyú,
eszkimói csönd,
mely az agyból mindent kisöpört,
minden betűt és számot,
s most nincs benne más,
csak az egy Jaj,
mely mint dermedt ököl
dörömböl
a meztelen hideg égen.
Igaz,
hogy ez a ragyogó fény
se egyéb,
csak folt,
mely az Éj
tintásüvegéből folyt ki
az elébb,
de elmúlik nemsokára, –
ha majd a sziszegő Nap is
halálrabűvölt-feketén
pottyan le a zúzmarás világról
s egyenletesen gyorsulva hull, –
hull a jeges örökkévalóságba,
akár egy kis, megfagyott
veréb.