Petőfi Sándor: A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga fövenyszőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarjurendek,
Mint a könyvben a sorok, heverek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettyebokrok tarkán,
Köztük egy csak a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképpen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben éppen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját míg telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh, természet, oh, dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára,
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk,
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
»Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.«
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zúgása vert föl.
»Jön az árvíz! jön az árvíz!« hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
(Pest, 1847)
