Madách Imre: Fagyvirágok

/Lujza sírján/


I


Ki sír velem, ah Istenem, ki sír?
Avagy nyugton viselni ily keservet,
Mely végtelen, mint istenek hatalma,
Emberkebellel egyedűl ki bír?
Egész keservem négy rövidke szó,
Egykedvűen vajh hányszor mondjuk el,
Ha a lélekharang konogva szól, -
Ki gondol arra, hogy tán egy kebel
Kíntól reped meg?
Én már tudom, mert én is érezém,
Értem, mi kín az egyedűl kesergni,
Midőn zokogjuk: ő többé nem él. -
Ah, én is tudnék egy rokon kebelt,
Egész széles világon egyet, egyet,
Reá hajolva kínomat kinyögni -
De mostan óh hová, hová hajoljak,
Midőn ép érte kellene kesergnem! -
Oh lány, miért haltál meg, mondd, miért
Cseréltél e forró kebel helyett
Hideg sírt? -
Nem szívtam el - csókolva - lelkedet.
Hová lett most az árva elszakadva
Világától, e szerető kebeltől?
Hol tévelyeg rideg, sötét magányban
Világa nélkűl a szegény, szegény! - -
Talán nevettem, amíg haldokoltál,
Talán vigadtam, amíg szenvedél,
S nem jött el, hogy megintsen, szellemed.
Van-é, van-é hát még szellemvilág? -
Óh lány, te el nem hagytál volna engem;
Te hűtelen levél hozzám bizonnyal;
Hogy dúltad volna fel a szép világot
Különben, melyet Istenként teremtél,
Igy egy csapásra?
Vagy nem melengetém el csókjaimmal
Eléggé tőled a zordon halált?
Miért az inkább engem nem talált?!
Miért maradtam meg, mint a virágszál
Ablak között az első téli éjre,
Hogy lássam még az eltarolt mezőket
S bútól hervadjak lassanként utánok? -
Átok reád sziv! mért vagy oly erős,
Világoddal mért nem roskadsz te is le,
Mért élsz, hogy romjain virrasztva számold
Csak veszteségeid hosszú sorát?
Vagy mért a természet, mért oly kegyetlen?
Mosolyg, örűl egész világ körűlünk
Mint hogyha kárörömmel felkacagná,
Hogy néma tél ül a kebelben. -
Mért játszik a napnak sugára
A síron, mint a kis virágon,
S a fejfáról madárka énekelget,
Mig lent halott van?
Mért ha egy szív megreped,
Nem gyászol vele minden élet?
A pusztaságban résztvevőt találna
Az árva szív,
Míg így azt látja csak,
Hogy isteneknek gondjuk nincs reája,
S ha egy ember vesz, egy virág lehullt,
Mindegy előttük, ők mosolyganak csak,
Az ember oly kicsinyke, nyomorult.


II


Hát itt vagyok megint, oh drága völgy,
Ajtód előtt állok, kicsinyke ház!
Jól ismerélek egykor, s most miért
Egész valódnak arculatja más?
Hisz egykor itten az élet lakott,
Most a halál ütött sötét tanyát,
Elszállt a szellem, s hullájára a
Természet dobta halvány fátyolát.
Elváltozott azóta szívem is,
Sok édes hangú húrja megrepedt,
Együtt sirathatják, mely elrepült,
A ránk mosolygó kedves szellemet.
Téged nem költ fel a pacsirta-dal,
Engem fogadni lánykám nem siet,
Nekem nem zeng a visszhang dalra dalt,
S nekem nem mondja senki, hogy szeret.
Mi jól esik e gyász is, hogy közös,
S fonnyadt lombod közt a szél zúgva jár,
Míg véle a nászkoszorúra szánt
Virág hervadtan a sírkertbe száll.
Csak szállj virág, mit is keressz te itt,
Rejtőzzél hozzá, szállj a sírba le,
Meleg van ott, keresztjét éri csak
És engem a tél fagylaló szele.
Vidítsad ott, vidítsd a drága lányt,
Ki életében ugy ápolt, nevelt,
Sugj a tavaszról édes álmokat,
Míg álmában is szebb valóra kelt.
S midőn tavasszal feljössz újolag,
Ne hagyjad ott legszebb testvéredet!
Ki rátok küldi - Isten - a tavaszt,
Hogyan sajnálna tőle - életet?
De a hó könnyen olvad s mély a sír,
Óh türelem, csak türelem azért:
Egy perc meghozza a legszebb dijat,
Egy hosszu élet szenvedésiért.


III


Még itt feküsznek feltárt könyvei,
Itt a füzér, melyet félbenhagyott,
És a nekem szánt drága kis levél
Félig megírva végét várja ott.
Sétálni ment talán csak asszonya,
De jaj, mikor, mikor tér vissza majd,
Ha elfeledt levélt, szivet, füzért,
Ha lelke már nem vágyik és ohajt?
De el, sötét kép, óh hisz ő enyém,
Mind egyre megy: halott, távollevő?
Ez és az emlékünkben él csupán,
S még jobb a holt, mert nem lesz hitszegő.
Mindkettő a jövőben visszatér,
Hervadtan bútól a rég elszakadt,
Míg a halott szunnyadva édesen
Virágzóan, mosolygva megmarad.


IV


Hah! ő beszél-e, vagy kint sír a szél?
Koporsóját verik, vagy szűm dobog?
Mindegy, mindkettő híven őrzi őt,
És mindkettő felett a hit ragyog.
Zúg a szél, mint kisértetes beszéd,
Kocog, kocog szobámnak ablakán,
És fagyvirágok néznek rajta be,
Hervadt virágok halvány lelke tán.
Megnépesül szent képekkel szobám,
S szivemben is egy fagyvirág terem,
A fagyvirág Lujzám... mécsem lobog,
Ah, érzem szellemcsókod, kedvesem. -


V


Kifáradt munkás hogyha megy nyugodni,
Rendén van az; nyugodjék csendesen!
Ha ősszel a lomb sárgán hull a földre,
Hulljon - helyette más üdébb terem.
De csak feltűnni s télre válni újra,
Hogy veszte jobban öljön, a tavaszt,
De a hajnalnak már vak éjbe fúlni -
Óh jaj ki látta, jaj ki látta azt?
Nem, nem, ki rózsát hintettél körödben,
Amíg magadnak csak tövis maradt,
Kell hogy siron tul újra összeszedjék
A nékünk nyujtott bájvirágokat.
Nem kétkedik az a jövő világról,
Kinek szivében szent halottja van,
Lehull előtte a sötét sorompó,
Mit a halál von olyan zordonan.
Fél lelke tul van, s hogyha földi kínok
Emésztik, onnan hoz szelíd vigaszt,
S felettem is szép Lujza drága képe,
Mint egy-egy enyhe álomkép, viraszt.
Suttogva mondja: „Addig álmodol te
Leánykádról, míg kebleden leled,
De még könyű lesz akkor is szemedben,
Mely nélkülem örülni elfeledt.
És nékem is könny fog szememben égni
A boldog percben, mert eszembe jő,
Milyen soká valál e bús világon
Híved nélkül te árván szenvedő.”


VI


Lelkemben elvonult már a vihar,
Nyugodt vagyok megint, mint hajdanában,
Hiszen nyugodt a holt is sírlakában,
Csak a haldokló küzd fájdalmival.
Csak az ujon felásott sír kopár,
Később virágok termenek felette,
Keblemben is halott van bár temetve,
Arcámon elvonúl egy-egy sugár.
A hosszú bánat csendes lesz s szelíd -
Szelíd, mint éj, melyen reng hold világa,
De mégis éj, csak gyászt mutat sugára,
Egy árva bimbót létre nem derít.
S ha zeng dalom, mint sírőrző teszek,
Ki lámpákat rak az emlékkövekre,
Azok diszéül, akik eltemetve
Alattuk a mély sírban fekszenek.
Bár csillagot gyujthatnék mécs helyett,
Bár zengenék dalt, mely mindég fog élni,
És egy világot részesemmé tenni
Bírnék te benned, szent emlékezet!
Könnyülne lelkem, mert Lujzám neve
Ereklyéül maradna a világnak,
Emlékeül szent könnyek hullanának,
Midőn felőle szólna a rege.
Míg így magam türök, jaj, egyedűl,
És vélem együtt búm is sírba száll le,
Nem gondol senki a lány szent nevére,
Érzés, keserv, mind feledésbe dűl.


VII


Hová e kő, lánykám sírjára tán?
Hagyjátok azt a büszke férfiúnak,
Fellengő álmait hadd nyomja le -
Hogy meg ne törje zárját sírlakának.
A gyönge hölgyre púha gyep való,
S virágok, e kis földi csillagocskák
Hadd álljanak őrt testvérök felett
És rezge árnyuk fátylával takarják!
Majd a virághoz eljár kis madár,
Az sír felette, hogyha néma lettem,
S mosolygni fog, mint egykor a leány,
A sírvidék is, ahová temettem.
S ha majd lenéz a csillagok közűl,
Csendes lakát szivesen látja így meg;
Irás se álljon sírján, csak neve,
E név egész világa az erénynek,
Mint hogyha látjuk Istennek nevét.
Ti ismerétek őt, s él lelketekben,
Míg az utóvilágnak hasztalan
Írnók le oly rideg, hideg betűkben.
Az ő jelképe itt ez áloé,
Mely egy-egy században virágzik egyszer,
És mint a földön minden, ami jó,
Alig születve már meghalni tér el.
Egy reggel kezdett ő is fejleni,
Míg az egekbe nyúlt fel szép virága,
Isten megkedvelé, s letépte, hogy
Gyönyörködtesse édes illatárja.


VIII


Néked a korán sírt érzés ásta, lányka,
Kétszeresen érzél bánatot, gyönyört te,
Köznapi lelkeknek hosszú életútja
Kurta életedben ár gyanánt futott le.
Lányka, nemesebb lény voltál, mint az ember,
S ép azért nem voltál tán való közéjök,
Néked fájt, amit más néz mosolygó szemmel,
S végre elriasztott hitvány törpeségök.
Dal, virág s az élet mind szebb gondolatban,
Mint megtestesülve - elvész szűz zománca.
Tán az Isten üdve is csupán abban van,
Hogy mit itt mi élünk, ő azt csak gondolja.
Megnyugszom hát én is, lányka, végzetedben,
Hisz örök csalódás lenne földi sorsod,
Eltörpülni látnád, amit képzetedben
Alkotál. - Istennél most már folytathatod.

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 marcius 20 puski sandor 1 Rátkai 03 21 drvargatibor drvargaeger l dinnyes NÉE Program 2019 2019tavaszESZTERGOM Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf