Csokonai Vitéz Mihály: Serkentés a Múzsához

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
    Hogy ama bérces kőszálakat
    Megtetézhessük azokkal,
    Láthassuk várát az ízlésnek,
    Hol a múzsák a sok elmésnek
    Fejét fűzik babérokkal.

A halhatatlanság felette
    Öröm templomát építette,
    Amelyben megholt a halál.
    Itt, ki szerette a múzsákat,
    Nevével kérkedő táblákat
    Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
    Érdemét harsogva fúkálja
    Mindenütt a nemzeteknek;
    Ezt a hír felvévén szárnyára,
    Viszi a világ négy sarkára,
    S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak
    Általadják őtet egymásnak
    És megőrizik hűséggel;
    És mikor sírjára mutatnak,
    Örömnek könnyeit hullatnak,
    Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos éjszaknak
    S kik a forró nap alatt laknak,
    Hirdetik, ki volt Homérus!
    Örömmel tapsolnak őnéki
    A Gángesnek gazdag környéki,
    Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
    Nyájas szemekkel Melpómene,
    És éneklője lehetnék!
    Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
    Mely a legnagyobbaknak is árt,
    Bátor lélekkel nevetnék.