Rakovszky József: Üzenet a falon át
A szenvedés kemény kövéből
emelték börtönöm falát.
Kopogtatok, sóhajtozok
álmatlan éjszakákon át.
Magam vagyok, mint bús halott
setét gödörbe’ lent,
s mint átokverte alvilág,
úgy hull reám a csend.
– Feleljetek vizes falak!
Kopogjatok szomszéd rabok!
Szólalj meg testvér odaát,
hisz én is rab magyar vagyok!
Kiáltok, s zeng a néma cella,
míg fenn a légben varjú száll.
Sok ifjú lét imitt-amott
elfogy, mint vékony gyertyaszál.
Felhők között egy sas suhan,
hazája végtelen.
Nem ismer szárnya láncokat,
mint két sovány kezem!
Beszéljetek vizes falak
Jelezzetek szomszéd rabok!
Adj jelt hát testvér odaát,
hisz én is rab magyar vagyok!
– De hallga csak? Megjött a válasz:
– Köszöntlek testvér! – szól a jel.
– Hazád hazám, és érte halni
ütött az óra, menni kell!
– Isten veled, oh légy erős! –
kopogom át neki.
És nyílt a zár, és ment a rab,
lelkét lehelni ki.
– Zokogjatok vizes falak!
Gyászoljatok szegény rabok!
Meghalt egy testvér a honért,
s holnap tán én is meghalok!
Mégis! Ne féljen egy se’ köztünk,
dicső a vértanú halál!
Minden kiömlő szenvedésünk
hóhérjaink fejére száll!
Eljő majd véres, szent napunk,
a bosszú Istene,
attól lesz izmos és szabad
rab millió keze.
Az támaszt szörnyű nagy vihart,
hogy hulljon majd csillagok,
s a szolgaság romhalmazán
szétmorzsol minden zsarnokot!
Pilis, 1955. február 13.