Baja Mihály: Erdély köszöntése

Szépséges Erdély, visszajöttél?
Hányszor gondoltunk sírva rád,
Míg börtönödnek zára megnyílt
S ledőlt a trianoni gát.
Sötét felhő hányszor borongott
Kesergő rónáink felett
S mint végítélet mennydörögte:
Erdély nincs többé! Elveszett!

Folyói döntötték a könnyet
S a jajszót a határon át,
Szorongó szívünk azt se tudja,
Hogy élsz-e, halsz-e odaát?
A tündérkertet megtiporták
A dúvadakként törtetők,
Nyögött a föld és felzokogtak
Az ezeréves temetők.

Szép kincses Erdély, hova lettél?
S a fényes történelmi múlt,
Mint a gyermek az iskolában
S apái ajkáról tanult?
Te voltál a szabadság földje,
Amelyet Isten is szeret:
Kifosztott koldus lett belőled,
Kit megugatnak az ebek.

Virágos völgyeid kihaltak?
Kunyhóid mért oly csöndesek?
A dalt, a templomi zsolozsmát
Véres ököl torolja meg.
S kinek kíntól vonagló ajka
A mélységből Istent kiált:
Mezítelen futhat világgá,
Hogy elkerülje a halált.

Mintha sötét szárnyán a Végzet
Szállt volna völgyeidre le,
Mint keselyű a kis galambra,
Hogy szíve vérét megvegye.
A vijjogása idehallott,
Hogy tépte gyönge testedet…
Ó, mit szenvedtünk érted, Erdély!
S szegény Erdély, mit szenvedett!

Riasztgattuk és hessegettük
Erőtlen, megcsalt magunk,
Egy fegyverünk volt: az Igazság!
Imádságunk és sóhajunk.
S Hitünk meggyőzte a világot:
Előtte bástyák omlanak,
Mint egykor a kürtök szavára
A Jerikói kőfalak.

Van még Bírája a világnak,
Felettünk Ő ítélkezett.
Ott a mérleg Isten kezében,
Jövőnk útjára Ő vezet.
Vérünket adtuk volna érted!
S vérünk, az áldozatra szánt,
Verejtékezze dús barázdád,
Mit a Jövő ekéje szánt.

Erdély, te szépséges, te árva,
Elrablott szép tündérleány,
Virágozz újra vőlegényed,
Hű Magyarország oldalán.
Mosolyogjál, szemed sugára,
Melyet megtört a síri bolt:
Ragyogjon az  e g é s z  hazára,
Hisz újra él, ki halva volt!