Puszta Sándor: Bartók /1881-1945/
fektesd virágágyásba álmaid
egyszer talán kinyílnak
virágnyelven beszélnek
a csend egész a csillagokig ér
aztán egyre nagyobb lesz az éj
egyre sűrűbb a lebegés
egyre mélyebb a hallgatás
az ég stigmás
s a földön újra átverve egy már átvert tenyér
csöpög a vér
az ítéleten
tanúskodnom kell majd a korról
Íme az ember! – hányszor hivatkoztunk
mondogattuk
de embertelen volt velejéig
jobb sora lesz mondom akkor Ninivének
*
fehérebb a föld
ahol álltál
és a jövendő
arcodról mintázott ének!
1981.
