Garai Gábor: Michelangelo megváltója

– Dávid –, őse vagy ivadéka –
Látod-e, nincs nekem
Dicsfényes, jászlas kisdedem,
Csak az ütni kész s ütni béna
Michelangelo festette kevély
Megváltóm, izmai akként feszülnek,
Miként fölénk száll fenyítőn az ünnep,
Hogy térdre omlik az is, ki remél.

Hát aki nem remél? Az egyre látja,
Mit látott már egyszer, emberi barmok
Lehelik tele párával az aklot,
Hol a balsorsnak indult áradás.
S remélők, nem remélők, két csapat,
Egyik száját tátva, jámbor karingben,
Másik leprásan – alig látszik innen –
Hívőkké s pogányokká oszlanak.

De a Megváltó a legfőbb pogány itt,
Ledobja régi, hervadt glóriáit,
Emeli kezét iszonyú ütésre,
Ítéletét nem a táblákba vésve,
De a húsokba, s teste felsugárzik.
Mert testből támadt hívei reménye,
Annak feltámadását hirdeti.
Teremtő festője sem hisz neki,
Saját bőrét veti a meredélybe.

S a miénk ugyan hová vettetik,
Ha eljön ama utolsó ítélet,
Ha rémület prédája lesz a lélek,
S porhüvelye bomlással megtelik?

Nem hozzá fellebbezek, engedetlen
Hívő, ama végső ítélet ellen
Lázadok, s csak magunkhoz szól szavam;
Nem hiszek a testi föltámadásban,
De tovább élnék benned, unokámban,
Tékozolván magam, boldogtalan;

Mégis élnék tovább, – az ember ellen
Ha nem támadnának művi, kegyetlen
Ember-teremtette ítéletek;
Hol ősz-szakállú rajongók tolongnak,
S föláldoznák s rosszabbért a rosszat,
Az egyetlen, múlandó életet.  

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf