Székács Pál: Honvéd-dal
Ezt a nevet becsülettel viselem;
Fizetésem nyolc krajcár ezüst pénz,
Úri mód megél ebből a közvitéz.
Nem kell nekem „Rekcum kerdáj, abmasir,”
Ha ezt hallom, a lelkem is csak úgy sír;
Mondja meg csak magyarul, hogy mit akar,
Meg is érti, meg is teszi a magyar.
Csak úgy önkényt álltam a zászló alá,
Kedves hazám szeretete vett reá,
Bár a golyó, mint a zápor – úgy esik
El nem hagyom utolsó csepp véremig.
Egy Istenem, egy életem, egy hazám!
Országom a félvilágért nem adnám;
Nem is veszi azt el tőlünk semmi rác,
Orosz, ilyr, sokac, holmi Suplikác.
A hazának, a királynak esküvénk,
Cudar ember, ki megszegi esküjét,
Jó ember a mi királyunk Ferdinánd,
Magát, trónját, védelmezzük egyiránt!
Azt beszélik odakint és odalent,
Hogy a magyar napja már nyugodni ment,
Rajta aki lelketek van, rajta hát,
Majd megválik, ki issza meg a torát.
Kinek vétett ez a mi jó nemzetünk,
Hogy annyian törekednek ellenünk!
Áll Buda még, él a magyar Istene,
Ellenségünk megpukkadhat mérgibe.
Seregünknek apraja, mind örege
Azon szent fogadást vette szivibe,
Míg az Isten erőt, egészséget ád,
Ránk ugyan nem vet – de senki – rabigát.
