Garay János: Korona és kard
S bujdosni kell Endrének s elhagyni szép honát;
Majd visszahívja mégis a nemzet nagy szava,
Így teljesül a törvény és jog kívánata.
De Endre a viharral megküzdni nem remél,
Fél ország lázadásban a mással harcban él;
Csatában áll az ős hit s új vallás eleme,
Az ország és az egyház egymásnak ellene.
A szenvedély hatalma fék nélkül hagyva dúl,
A gyenge az erősnek hull martalékaul;
A templomok s oltárok romokba dőltenek,
Papoknak s püspököknek vérében váltva meg.
S hírt ad vitáz öccsének, Bélának, a király,
Kiben s vitéz harában nagy istápot talál.
Meghívja Lengyelország földéről sergesen,
S ígéretet s ajánlást öccsének így teszen:
„Ha a viszályt karoddal legyőzheti karom,
Országom harmadrészét tenéked átírom.
Éltemnek éltéig legyen te birtokod,
Holtommal a királyság egész tulajdonod.”
Írá s reá megesküdt eskünek eskivel;
Hős Béla a hazába belépett seregivel;
A belviszály sárkányát vitézül megöli,
Nagynak, kicsinynek érte szerelmét megleli.
De a király szívében féltésnek férge kél,
S testvérindulatjáért gyanúskodást cserél.
Akar, melybírt erővel ily munkát végezni,
Elég erős lehetne trónját megdönteni.
Királya indulatját hős Béla érezi,
Szívét a méltatlanság mélyen megvérezi;
De amit a királytól szenvedni kénytelen,
Testvérnek megbocsátja testvéri szerelem.
A testvéregységre majd új ború vonul,
Fiat szül a királyné remény- s váratlanul;
A kis fiúerőben, szépségben egyre nő;
De vele nő Endrének arcán borús redő.
Fájlalja, mit Bélának esküdt idő előtt,
Hogy a királyi székbe utóddá tette őt.
Nem! született jogától, nem fosztja meg fiát!
S kisded fejére tészi az országkoronát.
S király tettét Béla méltánnyal érezi,
De ami a királytól szívét megvérezi,
Miért már testvérének bocsánatot nem ád:
Érette az apának nagylelkűn megbocsát.
S csodálva összesúgnak, bámulnak a pulyák;
Ily szívnemességet még nem látott a világ.
Való-e – kérdik egymást – vagy színlés tette csak,
Hogy ennyi sérelemre hős Béla hallgatag?
S amelyet fel nem foghat a szűkkeblű sereg,
A tettet rút gyanúnak fogával rágja meg,
Király fülébe súgja rágalma özönét,
S fölkeltik újra benne gyanúja ördögét.
Várkonyban, a világtól távol, van a terem,
Ott ül a királyi székén a gyönge fejdelem,
Öccsét, a hős leventét még egyszer sérteni,
Hűségét a királyhoz végképp kísérteni.
Előtte szőnyegen kard és korona ragyog;
Elvárja, Béla herceg melyikhez nyúlni fog.
Ha kardhoz nyúl: szerelme s hercegség a díja;
Ha nyúl a koronához, halálnak lesz fia.
S belép a hős levente… magas, szép termete,
Karját erő feszíti, mellét önérzete,
Emelkedő pompában leng sastoll kalpagán,
Vállán királyilag ül a párduc-kacagány.
„Válassz, öcsém! előtted kard és korona áll.
– Mond kémkedő gyanúval az aggalmas király –
Mi kedvesebb, a kard-e vagy e királyi ék,
Amely szíved szerint van, az légyen a tiéd.”
„Választok, bátya! – szólott merészen a vitéz,
S a kardot megsuhintja a harcedzette kéz. –
Karddal nyerém, imádott hölgyemet,
Nevem hírét és fényét, meg hercegségemet.
Karddal, ha kell, utóbb még – s itt hangja megrezeg –
Karddal talán utóbb ily ékszert is nyerhetek!”
Szólott s övére csapván a ragyogó vasat,
Ment merre jött, léptének haragja tört utat.
Mert sértést mélyebbnél mélyebben érezi;
Itt a király, a bátya egyképpen vérezi.
És sem testvérnek többé a hős meg nem bocsát,
Sem a gyöngéd apának tettét nem nézi át.
S csatára hívja Endrét, fegyver végezze el
Közöttük a hasonlást szívöknek vérivel! –
A harc Bélának kedvez, elhull a vert király,
S a korona Bélának vitáz fejére száll.
