Anka János: Az élet énnekem nagy kincset adott...
Hivatalnak, gyárnak rabszolgahada –
Fagyos téli estén, palotasor mentén,
Örömmel, sietve cammogtam haza…
Az örök robotnak lélekölő terhe
Habár hozzám nőtt már, mégis elmaradt –
Kálvárián jöttem, én csak egyre nőttem
Az élet nagy terhe, keresztje alatt –
A könny angyalujja a sok földi bajra
Csupa aranyszálból tündérleplet szőtt…
Diadalok fénye, győzelmek reménye
Fogott meg az első szenesbolt előtt:
Ma a kenyér helyett szenet viszek haza,
Ma nagy ünnepnap van, ma melegedem…
Eszmék vadonában, csillagzáporában
Egy ragyogó éjbe mélyed a szemem:
Az élet nagy titkán tűnődöm el újra…
Hej! a vándorúton messze értem én –
Átvágtam az éjjen, száz életveszélyen
Égbetörő vágyak Illés-szekerén –
Azúr magasságból nézek a világra,
Hol a szomjas csendben vészes ború jár…
Itt a lét talánya kigyulladt éj árnya,
Az élet rejtélye egy-egy tűzsugár…
Énnekem az élet ismerős szív titka,
Nekem gyönyörűség vesződni vele:
Hangyaboly vására, nagy titkoknak zára,
Hétköznapisága csodával tele…
Én egy tündérleplet teregettem széjjel,
Én megünnepeltem azt a nagy napot,
Mikor ostort véve, már jó néhány éve –
Sújtó keze nékem nagy kincset adott:
Sok, sok vérző sebet, mik sohsem gyógyulnak,
Szakadatlan gondot, ami egyre nőtt –
Első haragjába, befogott igába,
A szekérrúd mellett az ostor előtt, –
Aztán belehajszolt éjszakába, sárba,
Ahol térdre estem a teher alatt…
Kárhozat óráján, átok éjszakáján,
Az én szívem mélyén imádság fakadt…
Összetört remekmű az én életmunkám,
Áldássá vált átok az én énekem –
A balsors kegyelme, jutalmazó kedve
Kőnehéz keresztet faragott nekem:
Azóta örökös hűséget esküszöm
Minden gondolatnak, amely szárnyat ad,
Útján tenger vésznek, áhítattal nézek –
Minden csöpp világot, minden sugarat…
Mikor hazaszéled a napi robotból
Hivatalnak, gyárnak rabszolgahada –
Minden újabb sebbel, elfojtott könnycseppel,
Egy-egy darab kincset viszek én haza...
