Nadányi Zoltán: A bestia

Csinált barlangját és a néhány
lépésnyi kis sivatagot,
amit kárpótlásul kapott,
gyűlölte.

       Gőggel rótta, némán
azt a kis félkört a gödörben.
És meg-megállt. Fölötte körben
szájtáti nép élő sövénye.
Felnézett rá, rozsdás sörénye
rázkódott.

       Nagy fejét lecsapva
felpislogott még magasabbra,
kénsárga szemei keresték
a pontot a híg levegőben,
ahová felhajítsa testét
és nézte, leste mind merőben
és felüvöltött, mint a vészkürt
és topogott és nekikészült.

Leguggolt, szörnyű súly alatt
görnyedve erőltette roppant
erőit. Most! most!
            És ledobbant.
Elnyúlt, nyöszörgött. Úgy maradt.

Forró napon, fülledt gödörben,
vályúja mellett elgyötörten
szundítja át a délutánt.
Sokféle morgás és csikorgás
hallatszik és nyögés, nyikorgás,
időnként az orángutáng
felhümmög és pattint a korbács
és füttyszavak egymást hasítják.

Felnéz. A hang, az ismerős
s a szállongó, szúrós-erős
bestiaszag. De hol a síkság?
a cserjés? a sejtett csapás?
a folyópart? a jámbor őz,
akit váratlan ér a bősz
ugrás, halálos harapás?
És hol a párja, kölykei?
aki kedvence? barna folt
a fülén, jó kis karma volt
és hogy tudott üvölteni!
Mi lett azokkal? Hogy van az,
nyög, harsog itt ezer panasz,
csak ők némák. Mi oka annak?
Csak ez ne volna, ez a gát,
csak egyszer feldobná magát,
szétnézne akkor, merre vannak.

Mély gödör, magas korlát.
Nem, nem, nincs annyi ereje.
Lezökken óriás feje,
két talpa közé dugja orrát,
alszik tovább.

        És messze Délen,
tengerre néző meredélyen,
hatalmas tányérlevelen,
amit vörösre szítt a nap,
gomolyba csődül hirtelen
a forróság és égre csap.
Kerekedik fent furcsa felhő,
amilyet a rakéta fellő,
oly pirinyó. De el nem oszlik,
hanem megindul, száll, siet,
belülről gyengén átpiroslik,
ember nem látott még ilyet.
Madárnak néznéd, oly kicsi,
de ahhoz túl gyors. Merre tart?
Hová visz, hová viszi
azt a mákszemnyi zivatart?

Tengeren átszáll és mogorva
országokon, fel-felugorva,
ha szemközt futnak bérceik,
felhők alatt húz, szembe széllel
és nem szakad ízekre széjjel,
és ki se hűl, megérkezik.
Kis gomolyag, kalapba fér,
de magja tűz és szaga vér.

Ott felcsapott, itt most lecsap.

Homokban fekszik elalélva
a bestia, azt veszi célba,
előbb a sörényébe kap,
borzolni kezdi, kicsi kis
forgószelecske, szaporán,
aztán a hátán, tomporán
ugrándozik, szikrázik is,
hol itt, hol ott rezzenti bőrét,
hasa alá is beszökik,
majd visszájára sepri szőrét
a farkbojttól az üstökig,
lobbantja azt is, mint kibontott
zászlót, a nagy vörös bozontot
s a táguló két szoroson,
két orrlikán át – beoson.

A bestia belevonaglik,
fektében a homokot ássa,
tápászkodik, vad ordítása
hallatszik, a leghangosabbik,
amely őserdők viharát
harsogta túl s a Szaharát
megrázta.

         És ez az otromba
üvöltés, ez most, mint a bomba,
úgy dobja fel a levegőbe.
A mélységből magasba perdül
s aki fitymálva nézte fentrül,
most látja szemközt, nagyra nőve
és látja lentrül, vére hűl:
most az oroszlán van felül!
Mint mesebeli szörnyeteg,
sörénylengetve fönn lebeg
és minden, ami magasan
fölötte volt, alatta van,
a ketrecek is, meg a fák,
mingyárt lepuffan, mint a zsák,
nem, mégse! erőlködve fordít
a derekán fönn lebegőben
és rúgkapál kegyetlenül
és farkabojtja felrepül
és egy bukfenc a levegőben
és vad forgással a fehér
korláton kívül földet ér,
talpára csattan és felordít,
hogy megreszket belé a föld.

Kint van!

       Az oroszlán kitört!

Mint a verébraj, szerterebben
és fákra menekül a nép.
Ki könnyebben, ki nehezebben
és ez a kép cseppet se szép.
Egymást tépázva és taposva
törik magukat a magosba
és a legbőszebb törtető,
az győz, övé a fatető.
Szoknyák szakadnak, kalapok,
botok repülnek és napernyők,
furcsák a borzas alakok
a fán és tótágast a delnők.
Póznára kúsznak fel sokan,
ketrectetőre, nyakrafőre
s aki seholse jut előre,
iderohan, odarohan,
egy terhes asszony pad alá bú,
szögletben reszket egy falábú
és minden zugba, minden lyikba
jut ember, nem szeretne dús
lakoma lenni, fél a hús.

Egyik fa alatt, arcra bukva,
egy asszony fekszik, por lepi.
Hogy lesz tovább, mindegy neki.

Egyik fahegyről, a magasból,
hová az oroszlánkarom
nem ér fel, öblös férfihang szól:
„Nyugalom! Fő a nyugalom!”

Nem fog a szónok szózata,
csak dúl tovább a vad csata,
most már a fákon, egy-egy ágért,
amit nem adna a világért,
ki legelébb ölelte meg.
Be furcsa: fűszál se remeg,
szélcsend van, csak a kertbeli
nagy fákat rázza, tördeli
szörnyű vihar, bolond vihar
és állati hangon rivall.
Oroszlánhang, vad bömbölés,
égrengető dörömbölés,
és nincs szüretje, vége-hossza
és a visszhang is sokszorozza.
Még mindig onnan jön a hang,
ahol kiugrott a bitang,
még mindig ott áll, lába terped
és bömböl, újra bömböl és
meg-megreszketteti a kertet
ez a borzalmas bömbölés.

Felretten a fásult lakosság.
Ragadozó, vadmadarak,
bölények, őzek, nagy darab
hüllők figyelve felkapdossák
a fejüket. Látták e tespedt
órán a tűzsörényű testet
felszállni és lebegni bőszen,
mint új napot, a lázas őszben
és hallja valamennyi rab,
szól az Őserdő Trombitája!
szabadság, azt harsogja szája!
sose volt hangja hangosabb,
fenyegetőbb! Valami történt!
Valami lesz! Ő tesz ma törvényt,
körmét pirosra festi ma
a szenegáli bestia!

Fagyos perc. Félelemteli
várakozásban szerteszét
mindenki némán öleli
a maga ágát, ketrecét.
És ő csak áll, sörénye lobban
és bömböl.

           Aztán vad galoppban
megindul.

         Lomposan, vakon,
lihegve, fújva szökdel át
a kacskaringós utakon,
mint tűzgomoly. Se hall, se lát.
A Pusztát keresi, a Múltat,
a rést, amelyen szabadulhat
és könyökcsontok reszketőn
kocognak a ketrectetőn,
ha arra tart.

           Dorongot lóbál
egy őr, hősködve hadonász,
de megszalad, ha fordulónál
fellobban a nagy, babonás,
vörös bozont.

        És most a sétány
csendjét sikoltás metszi át.
Egy test lepuffan. Szőke szép lány.
És megüti a bestiát.
Felugrana, de sújt a tagló,
a bestia vastalpa.

            Szörnyű.
ahogy leszegzi görbe körmű
két talp a kínban megvonagló
lánytestet és a húsba váj
s a lihegő, otromba száj
az áldozatra rádörömböl,
közelről az arcába bömböl.
És felröpül kis kék köténye
a szörnyeteg fogahegyén,
sikongnak a nők, ifja, vénje,
rázkódnak a fák. Jaj, szegény!

De még nem kordult meg a bendő,
még vár, amíg étvágya megnő,
vár a vadállat vicsorogva.
És farkcsapkodva, nyálcsorogva
üvölt a rémült parkon át,
mert lenge leplecskék alatt
sok duzzadó, friss jó falat
ígér hatalmas lakomát.

Teremtő! ki a levegőt,
füvet, fát, állatot s az embert
alkottad, ezt a gyötrelemvert
világot! Isten védd meg őt!
Nézd: küzdve, vonagolva nyög,
míg elven húsába ássa
körmét az afrikai dög
és készül a lakmározásra.
Hozzád sikoltott, el ne hadd!
szét ne szakadjon inge gyolcsa!
ne engedd, hogy szemét kioltsa,
szép kék szemét a fenevad,
hiszen égboltod egy darabja!
és a kezét meg ne harapja,
fehér kezét a fenevad,
az imádságos két kezet,
még akkor is, ha vétkezett!
és kis mellét oda ne add,
hiszen még nem is szoptatott!
s a szép arany hajfonatot,
drágábbat minden aranyaknál
s a szívét, hol mindig Te laktál,
Tebenned hitt elejitől,
oda ne add, oda ne add,
védd meg a szörnyű fenevad
szájától és beleitől!

Jaj! késő!

        Foggal és körömmel
nekiesik mohó örömmel
a bestia. Torkába mar,
aztán vetkezteti hamar
és görgeti. Iszonyatos,
ahogy a tetemen tapos,
ahogy szépséget öl a csúfság,
ahogy lefosztja nyaka húsát
mohón, utolsó rostokig,
majd melle közt torkoskodik,
szaggatja, rázza és zabál,
csillogva leng állán a nyál,
karmai közt a szépség csokra
szétzüllik ocsmány cafatokra
és jó falat a lakomáján,
amit most kiszakít: a szív
és kétfelől csurog le száján
a vér, amit szuszogva szív.

Nyögés hallatszik itt-amott,
mindenki, mintha villamok
ráznák, vonaglik és remeg.
Van, ki arcát takarja dúltan,
de látni kimeredt szemet,
csak nézi, nézi vérbegyúltan
a vért.

    Felszisszen némelyik,
alulról majmok csipdelik.
Víg a majomhad, nő a kedve,
tetőre ugrik, csíp, harap,
az egyiknél lopott kalap,
körülhordozza dicsekedve.

Kántálni kezd most reszelős,
tört hangokon egy eszelős,
amott kapkodva vetkezik
egy férfi: ő következik!

És száll a vérszag és a hússzag
és vérbe és velőkbe torlik
és megrezeg sokezer orrlik,
szemek villognak, vérben úsznak.
Vér önti el az utakat,
a hőség vértől fullatag,
vér tódul, ember, állat érzi,
ahogy a véres szál bevérzi,
vér hull szitálva és remegve,
vörös függönyt von a szemekre,
vörös ködül köröskörül,
a felhő vérbe göndörül,
vér csípi a vadak garatját
rácsról a vérízt nyalogatják,
vért habzsol a bozótok, erdők,
rab népe és mindent megért
és az a véres száj ha felbőg,
megismerik hangján a vért.

És száll a vérszag és a hússzag
és egyre több, több hang felelget,
egyszer csak az egész sereglet
megbőszül.

          Hattyúk le s fel úsznak,
a majmok rácsaikra kúsznak,
vadmacska fenekedve nyávog,
felágaskodnak a zsiráfok,
rögök repkednek, tarka tollak,
a kígyók görcsben vonagolnak,
pávák körülfutják a gruppot,
a tóban hüllők teste cuppog,
le s felmerül a víziló
és orrlikain ég felé
sugárzik a medence-lé,
föld reng, egyszerre millió
vad fütty sivít, recseg a korlát,
bölények fejjel ostromolják
és öklelőznek vak haraggal,
sörényük, mint fekete láng,
magasba lobban, körbenyargal
és trombitál az elefánt,
versenyt visonganak a szárcsák,
a gémek, szörnyű kardalát
üvölti a tigriscsalád,
vasrúddal ütögeti rácsát
és harsog az orángutáng,
a csimpánz elvágódva ráng,
egymást marják a farkasok,
a vadkan földet túr, sasok
vijjognak a kalitka polcán,
valahol bőg még egy oroszlán,
vadtyúk rikácsol, fóka fú,
sakál vonít, süvölt a gnú,
visongva ugrándoznak ádáz
bakkecskék, foltos csődörök
és medvebarlang és madárház,
karám, ól harsog, dübörög.
Rég lappangó dühét kitölti
a dzsungel millió fia,
minden vadállat, légi, földi
és hallja ezt és beleölti
hangját és mindent túlüvölti
a szenegáli bestia.

És száll a hússzag és a vérszag
és vérbe gyúl az esti égbolt.
A vért, az ős-dühöt, a tébolyt
lázítja még a lázas évszak.
Mi lesz, ha minden gát szakad
és a förtelmes áradat
kiönt, kiront?

        A kocka fordul:
most az őserdő ejti foglyul
a várost és embereket
és vérbosszúval fenyeget.

És száll a vérszag, a halálszag
és véres rongyok közt kutatja
a szörny, akad-e még falatja,
a vérben fogheggyel halászgat.
lerágta már lábtól nyakig
a húst, csak pár cafat kecsegtet
elvétve. Csontokat recsegtet,
ropogtat, lustul, jóllakik.

Leül. Emészt. Csurog a szája.
Körülnéz.

         És sortűz találja.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf