Sántha György: Téli Kecskemét
mikor nem látta senki,
végighúzta sáron-bokron át
a gyémántboronát;
tanyákon, fákon
és a halottak arcán.
Csak a nomád
őstornyok ott középett
komorlanak még, hős erőlködések,
túl a falusorsfonta ketrecen
Istenország szebb tájai felé.
Békebebénult testemen
áthallik bús, harcos harangjaik
hívő hangversenye:
Lesz itt még valami valaha?
Ó jőjjetek mind: megtévedt erősek,
rozsdás szívek, szép mártír senkik,
vezeklők, vesztesek s ti új-merők!
Döngessük a sírt, hol Piroska fekszik.
Verjünk virággal szemfedő fehérség,
égiglengő Melindafátyol…
Hátha
felserken még álmából
a temetőcsöndülte puszták
télbőlrepítő, szent sárkánya,
rettentő hős őrünk: a nyomorúság?
