Mécs László: Szétszóródás után
Évezredes dicsőség szent hegyének
fennsíkjain a Fátum feketéllett…
Vihar dudáján szól egy rontó ének:
roskadt karámban megromlott az élet
s vad kánkánt járt a megkergült Akol…
Évszázados bűnös méreg-virágos
lejtője hívta a megbomlott nyájat:
vakon rohant, a lejtő boszorkányos
törvénye vitte, s vitték átok-szárnyak
a szörnyű széjjelszóródás felé…
Álpásztorok dicsőséget daloltak,
kicsiny tilinkók részegen süvöltve,
dicsérve délibábot, hímes holdat,
megjósolták, hogy most a magyar földre
leszáll az álmok arany-korszaka…
– Nagy átkok zúgtak, fájdalmak jajongtak
a te Kassandra-szájú furulyádon…
Utolsó nagy prófétája fajodnak
halotti torra készítgetted vádlón:
Mivel a Véget látnod adatott….
Együtt futottál végzetes fajoddal
bűnök lejtőjén őrült látomással,
a végtelent betöltve bősz jajoddal…
– Aztán megálltál dacos torpanással:
hagytad, hadd menjen végzete felé…
Hadúr engedte: szétszóródott népe…
Te még hitetlenségből, fájdalomból
fekete máglyát dacoltál az égre,
így szóródtunk szét a közös Akolból
e Mózes-oszlop máglyás fényinél…
Kis próféták meglopták hősi máglyád:
s kis rémségek rőzséit gyújtogatva
bagolytorokkal a halált kiáltják…
– Pedig nézz szét: a szétszórtak csapatja
bárhogy adódik, életet akar!
Négy égi tájon szenvedés-ugarba
vetettük ömlő könnyeink vetését:
tél közepén kezdünk tavaszi dalba
s úgy várjuk a vetésünk kikelését,
mert aratás kell: élni akarunk!
Remény-ösvényen a négy égi tájról
indulgatunk neki az új jövőnek…
Szőlőt akarunk szedni bojtorjánról,
s elhisszük, hogy tövisen fügék nőnek:
elhisszük most, mert élni akarunk!