Oláh Gábor: A játék vége
A bíborosok kocsiját,
Melynek küllője eleven hús,
Ha döccen: jajgat és kiált.
Szügyem nekifeszítve a szíjnak
törtettem lihegőn,
És szívta belőlem az ostoros úr
A vérem, erőm, a velőm.
Mellettem hosszú, barna tömegben
Feszültek íromba társak,
Vágtuk a földet véres patával,
Hite nélkül a hám-szakadásnak.
Bús alkonyaton és éjeleken
Váltottunk álomszavakat:
Mi lesz, ha egy meredek szélén
Valamelyik lánc leszakad?
S egy hajnal megadta a nagy jelt:
Leszakítottuk a láncot!
Akkor lépett a nap az égre,
Ránk nézett és hahotázott.
Mi megfordultunk neki arccal:
S hurrá! a bíboros úrra.
Csattogtak a láncok gyönyörű zenét,
Hajnalba és vérbe pirúlva.
A rémszekeren egy milliom ember
Torlódik hegybe dagadva;
S hogy a csodáknak napja legyen:
A buta gép megindul alatta.
Robogunk hegyeken, völgyeken át.
Kiáll a világ kapujába,
Egy kürtös a zárt ablakokon
A nagy ébresztőt bekiáltja.
Azután vér és vér, a csillagokig,
Mindent piros gőz ölel átal.
S mi, az életnek sápadt zsoldosai,
Testvéri pohárt csengetünk
Egy nagy úrral: a Halállal.
1909.
