vitéz Somogyváry Gyula: Tavaszi ének
ezüstködök a tiszta-kéken,
pacsirta cseng a kék magasban,
hajhó! testvérem! szép tavasz van,
már harsogtatja himnuszát!
Vessed le azt a zord subát,
a rügy kipattant, zöldje hajt,
pajtás, felejtsd a bút, a bajt!
Virágos minden karcsú ág,
termésre hív az új világ,
a szív, a szív dobogva ver,
testvér, az élet énekel;
hajrá, magasba, ifjúság!
A holt levél, a vén avar,
azt hitted: mindent bétakar.
Azt hitted: mindent visszafojt,
erőt, reményt, hitet, mosolyt
és nézd: a korhadt levelen
áttört, kibújt a fű, virág
és fénybe ring és égre lát,
mert küldetése: győzelem!
Testvér, pajtásom énekelj
és kurjongatva rá-felel
a zengő, drága kikelet;
ó, mindig győz a tél felett
a bátor, szép virágos ág!
Az ősi, tölgyes-rengeteg,
amely kibírt ezer telet,
amely sudáran égnek állt,
akármily orkán orgonált;
nem bírta ki a szút, csomort:
szálankint dőlt el, szétomolt…
A szú azt hitte: végezett.
De éltek még a gyökerek.
És most, hogy harsog a tavasz,
hiába fojtja tüske, gaz:
kihajt az ifjú sarjadás!
Testvér, virágozz és bocsáss
ezer gallyat, ezer rügyet,
hogy fölkeljen a rengeteg,
ó szép, virágos, karcsú ágak,
testvérei a napsugárnak,
föl, fölfelé! – a kék magasban,
pacsirtaszó s örök-tavasz van,
már harsogtatja himnuszát,
hajrá, hát győzzél: ifjúság!
