Sántha György: A távoli, örök kedveshez
szép, messzeszállt hajóm
ki a veszejtő Idő délibábos vizén
ringsz most valahol, karcsú kékaranyfüst,
gondolsz-e rám
Te, a kitárult világszezám legnagyobb kincse? …
Bár közelebb hozhatnák hangod
az augusztusi égen sétáló felhők,
hogy szívemben lüktető lépted hűen hallanám,
miként az esti tarlón ballagó pásztorlányt
a lomb!
Angyalom,
Holdakkal ékes Földem,
bánatok mögött tündérkedő Napom;
Te csak szavak színképén és szívvel fogható
Álom
szeretsz-e még engem,
ki a végtelenség ízét hagytam a szádon? …
Bár közelebb hozhatnák orcád
e rokkant nyár végét változva lejtő Évszakok,
hogy tisztán érezhetném halhatatlan formád,
a versmúmiákban őrzött,
balzsamost!
Angyalom,
világok méze: nyugalom
a húsevő, harcos csillagok alatt;
Te száz alakban is mindég csak Egy:
a vérbűvölő, barlangi ős varázs,
rám borulsz-e majd
az éjbezáruló ég ablakán? …
Bár már egész hozzám hajlítanának a fáradt
haláltdongó Szent János fények,
kik alszanak mennydögősmesszi, távol,
hogy síromban, üres szemgödrökkel is
csak Téged láthatnálak
ki örök álmaimban tanyázol.