Omar Khajjám: A misztikus bor
Mindig csak, mindig örök szócsaták?
Miért nyújtani a meddő vitát?
Miért akarsz ízes szőllő helyett
levegő-fürtöt vagy fosztott csutát?
Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd:
új asszony hoz házamba új varázst;
a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
Szőllő Lányával kössek ura nászt.
Mert kutattam, mi a Föl, mi a Le,
néztem, a Van nincs-e, a Nincs van-e,
vitt mérce, szám, ész, s nem volt semmi más
oly mély s igaz, mint kupám feneke.
»Sokat számoltál s így lett végre jobb
naptárad, éved?« – kérdik. – Ah, dehogy!
Csak töröltem a meg nem született
Holnapot és a halott Tegnapot!
Csók, bor és mámor: miben oda tér,
ahol minden kezdődik s véget ér;
igyál! igyál! – holnap holt ajkad
a föld alól kupát hiába kér!
A korcsmában ültem busongva, hol
hűs esthomály borongott, amikor
egy fényes Angyal szállt be, korsaját
felém nyújtva: »Igyál!« – S ez volt a Bor.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
ólmából színaranyat kalapál;
a nagy Mahmud, aki a rémteli
kínok csomóit mind kettészeli,
s a gond sötét gyászruháit bűvös
forgószél-kardja játszva szétveri.
Fentről jött, hogy vidítsa életünk;
mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
Ha áldás: mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: mondd, ki adta őt nekünk?!
Elátkozott a balzsamos gyönyört,
remélve balgán, hogy agyongyötört
éltem után szentebb bor tölti meg
kupám, ha már a porban összetört?!
Jöjj! ne hallgasd, mit hazudik a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!
(55-65. rubáji(versszak) a Kubáiját című verséből, fordította Szabó Lőrinc)