Adja innom óh barátom,
hiszen csak így lelem meg
a bornak lelke által
üdvét bús életemnek!
Szerelme éles tőrét
szívembe döfte Ámor.
A súly alatt nyögőnek
oly jó a könnyű mámor.

Mert semmiség a lánynak
szép mély szemébe esni,
de az, miként a csapda,
foglyát el nem ereszti.
Így vergölődik szívem
a vágyak tőrvasában
mióta csalfa álmom
lényére rátaláltam.

S kelet felől míg illan
üde mosuszt lehellő,
alkony haját kibontó
beszédes, csacska szellő,
szívemnek vére hullik
szitálva, mint a harmat,
s bíborhajnalra tőle
piros rózsák fakadnak.

Óh bor, te is ömölj rá
imánk szent szőnyegére,
hogy főpapunk is áldón
hulljon reád le végre!
Én meg bolyongok folyvást,
eszem kering iváson,
s akként iszom a szín bort,
hogy mily nagy búsulásom.

Hiszen a földi élet
bús karavánok útja,
hol a nyugodni vágyót
űző kolomp vadítja.
Hol rémes éjszakáknak
zord árnyai libegnek,
s hallik tompa zúgása
kavargó, mély vizeknek.

Ah, merre hát a jó út?
Mondd meg tudós, tudatlan!
A fodrozó titok lám
felmérhetetlen katlan.
Míg rájövünk, hogy meddő
volt életünk annyi gondja,
elszáguld ifjúságunk,
s fejünk a dér bevonja.

Adj innom, óh barátom!
Bogozzon az, ki dőre!
Oldott csomót lelünk majd
jó Istenünk ölébe.
A titkokkal vesződni
Háfiznak meg nem éri.
Szerelmi gond között jobb
korsó mélyére nézni.