Nádudvari Nagy János: Itt állok lemeztelenülve
lehajtott fejjel, búsan, némán
úgy állok előtted mint Mózes,
fakó orcával, szinte bénán.
Te végtelen vagy, s láthatatlan
itt lépegetsz most bennem, érzem,
és én így, ahogy befogadlak:
a Tied vagyok már egészen.
Még akkor is, ha kinevetnek,
ha mögöttem gúnykacaj röppen,
szelíden hozzád lényegülök,
mert iszonyú, koldus sorsból jöttem
s nem hoztam semmit, csak a lelkem,
e Tőled kapott legfőbb kincsem,
hogy már igazán megbéküljünk,
s ne rettentsen többé a „nincsen”!
Itt állok lemeztelenülve
hamuvá omló húsruhában,
Nálad nélkül nem bízom én már
se a jövőben, se a mában.
Az életben sem, amely lassan
örök anyjához folyik végül:
Hozzád, Uram, ős élettenger,
s lassan mindennel megbékül.
