Áprily Lajos: Az út
magamban, dallal, messziről.
Friss volt a rét, alig-napos,
lábam bokáig harmatos.
A sűrűség s a rejtelem
remete-csendje jött velem.
Ámultam malmon, várakon,
harangszó-hangú falvakon.
Álltam tetőkön és romon,
jártam virágon s vér-nyomon.
S kérdeztem: Kosbor, liliom,
messze van-e még a sírom?
S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,
mért van, hogy mégis ölni kell?
És a tetőről szállt szavam:
Az ember csúcsa merre van?
Jöttem az erdőszél felől.
Hoztam a lelkem messziről.
Utam és dalom elakadt:
sorompót értem, gyárakat.
Jaj, erdő nélkül nincs titok –
A város zúg. Én hallgatok.
Nem dalolok, nem kérdezek,
csak néma, nagy gyerek leszek.
Az arcomon szelíd derű.
És a halálom egyszerű.