Döbrentei Kornél: Háromputtonyos bordal
Tőkék telt tőgyében terem,
görnyedve tartja venyige,
belőle lőn anyatejem,
borrá ha szentül az Ige;
testet, szellemet átítat,
lelkem Istennel összeforr,
hozzá emel az áhítat,
a ahogy a nedű áramol
a bú páncélját széttöröm,
támad ragyogás, hatalmas,
lényem, mit felszít az öröm,
Egyetlenként sokadalmas,
vagyok ember s mítoszdarab,
nem ér fel hozzám gyalázat,
a kancsóban delel a nap
érlel szeszen azúr lázat.
Szívem röpíti bősz bivaly,
démon dagonyáz szememben,
kushad halál, kedvem szilaj,
mert megvirradni felserken
a mámor szép rózsaszíne:
üde lánykák hálóinge,
mellyecskéjük Bacchus szopja
lángolni kezd mohó ínye,
vágyik húskodni a kopja.
Szörnyű, mit az idő kiszab;
tűnik az áttetsző derű,
fölkereng a bűzös iszap,
szájízem sorstól keserű,
a pokloknak vad hevére
– bugyrukból mindent kihánytak –
elfeketül Krisztus vére,
foszlanak a tündér-fátylak.
Víg tombolás messze tűnjön
muslincákból sötét függöny
legomolyul a világra,
fényeskedni lesz még borhely,
tanúm Isten, az az árva,
józanságom csak a korhely.