Sajó Sándor: Kobzos-ének Jókaihoz
Régi dal, röpke dal magyar dicsőségről,
Fényes napnak ragyogása felhős magyar égről:
A nagy mesemondó sírján új borostyán zöldül, -
Dicsősége meddig ér e csonka magyar földrül?
Dicsőségét tudós urak s kobzosok hirdessék,
Mesemondó szép lelkéért Isten dicsértessék,
S merre nap jár, merre hír jár, minden messze tájra
Illatozzék ősföldünk e csodás mesefája.
Gyönyörködjünk illatában boldog büszkeséggel,
Hogy az Isten, a jó Isten mégse hagyott még el
S kinek híre halhatalan, koszorúja tenger:
A miénk e magyar nábob, ez az arany ember!
Nánoblelke aranykincsét hej, hogy osztogatta!
Virágos fa: álmodozni ó, be jó alatta!
Öröm és bú, - ahogy sorsunk együvé nevelte:
Ezredéves magyar lélek, - a Jókai lelke...
Mint az égbolt tükröződik tiszta harmatcseppben:
Lelkén is a magyar élet, a valónál szebben;
Az igazság hősi harca, jóség győzedelme
Mint igéző magyar szépség hullámzik szivemre.
Tündérsereg gyűl körűlem zengő szava árján,
Jókedve száll bánatomra mint színes szivárvány;
Álmaink hímes rétjén pillangózva végig
Fölrepülök az ő szárnyán a csillagos égig!
Tisza táján s messze földön, túl e szűk határon
Zengő lelke minden szívben fészekre találjon;
Tudós tolla, kobzos húrja mind hirdesse róla:
Megifjult a magyar álmok leghűbb álmodója!
A nagy mesemondó sírján új borostyán zöldül,
Dicsősége világgá leng csonka magyar földrűl;
Fölkelő nap ragyogása hajnalodó égről, -
Régi dal, büszke dal magyar dicsőségről...
In.: Gyertyaláng, 1930