Bisztray Gyula: Erdély
ahogy az ifjú szép szüzet dicsér,
vagy úgy, ahogy ünnepi szentmisén
Urat dicsérnek fehérhajú vének.
Én nem ismerek messzi földeket,
de láttam néhány tündérvölgyedet,
melynek mása csak mesében akad.
S nem jártam még be székely falvakat
– bár úgy akartam őket mind bejárni –
– de hiszem: hogy a Tejút Csaba útja,
hogy a székelyek Csaba unokái
s hogy Isten minden bánatunkat tudja.
Mert székely vérbe vagyok én is oltva!
S úgy gondolok vissza a széles Oltra,
mintha dajkám volna… Habja fürdetett,
nótát a szívembe hangja ültetett…
S ha nem is láttam még a Hargitát,
– jártam viharverte hegytetőket:
Negojt s a Retyezátot és kitárt
két karommal köszöntöttem őket.
A távolban – néha összebújva –
felidézzük képedet megujra,
elemlegetjük a nagy családot
s mindannyiunk szeme könnybe lábad.
Édesebb testvér az erdélyi testvérem,
ünnepemet üli, bánatomat bánja,
hitemet hiszi s együtt vallja vélem:
– Kincses Kolozsvárnak nincs sehol párja!
…Elszakadtam tőled messze. Nem te vertél
el magadtól, mindig édesanyám voltál.
És most úgy ejtem ki, mintha ősi oltár
előtt imádkoznám a nevedet: Erdély!