Bartalis János: Krisztus, Krisztus...

Krisztus, Krisztus! Úgy kiáltok feléd, mint kétségbeesett.
Lázbameredt szemekkel, önkívületben, utánad
Kaparászok a Mindenségben.
Ki van más?! Ki van más?!
Mindenki elsikkad. Lesiklik a tekintet, elfárad, elvesz.
Csak Te élsz, elterülsz a Mindenségben, minden atomját
kitöltöd: Krisztus! Krisztus!
Ez az igazi nyomorúság fáklyafényezése.
Sötét, kilátástalan ugarok elfeküsznek a soha meg nem
művelés bizonytalanságába.
Nehéz, letargiás álom fekszik a szívünkre. Belep, elfojt,
mint a lepra, elpusztít, mint a méreg.
Belebámulok a lámpafényébe. Úgy fáj a beszéd.
Apró kis mérgezett nyilacskák a betűk. Eszik a szív
húsát, mint a lárvák a holttestet. Felemésztik
magukban, mint a giliszta.

Magamba fordulok az éjszakában mélyen. Fekete
szerencsétlenségek halála áldoz. Mély tragédiák
örvénye kísért.

Fáradt a derekam az üléstől. Úgy fénylik életem,
sötét-komoran, mint egy gyászszalag a fejfáról:
messzire leng az éjszakában.
Úgy kínzom magam e sötét labirintban és nincsen
Theseusz királyfi fonala.
Fáklyát szeretnék tartani az emberi nyomorúságok
szakadékai fölé, de nincs elég erőm.

Elhagyott, meggyávult legszebb erőm, nincsen babonás
holtszemem.

Mikor leszek újra régi-erős?!

/Július 25/