Szabolcska Mihály: Erdélyről
/Az alföldieknek/
Pusztán születtem, ott is nevelkedtem,
A délibábok vizébe fürödtem
Az Alföld minden szépségeit szépen
A lelkembe szedtem.
Szeretem most is, messzire tőle,
A szívem, lelkem, egy darab belőle.
Őszinteségét, nyílt egyenességét,
Onnan örökölte.
Szeretem most is a szép Tiszamentét,
Bús fűzeseit, messzeható csendjét;
Kint a pusztákon, egyszerű pásztor,
Még tán ma is lennék!
Szép szülőföldem, tisztelet, becsület.
Szóval rossz, aki rosszat mond felüled.
De azért van még – bocsáss meg érte! –
Egy szép hely kívüled…
– Erdők zúgása, vizek csobogása,
Teneked, tudom én, mesék mondása.
Vagy hiszed, vagy sem, hogy mindez lehessen
A valóságba’.
Pedig lásd, a te aranyos Erdélyed,
Én hazám ilyen szépséges vidéked,
Ha jobban ösmernéd: de levetkeznéd
Egy nagy régi vétked’.
Te nagy vétked, hogy tele vagy magaddal,
S míg száz ékes dal csak téged magasztal:
Keveset gondolsz „Erdély ország”-gal,
Legszebb fiaddal!
Óh, mert nekem szebb az egész világnál;
Hegyet és völgyet akármerre járnál:
Küküllőnk menténél, a Maros völgyénél,
Szebbet nem találnál!
Lám a föllegek hahogy búslakodnak:
Az Alföldről mind ide szállingóznak,
S itt a hegyekben a legszívesebben
Eltáboroznak.
Villámló szemmel itt csak szerte néznek,
S úgy megszeretik ezt a gyöngy-vidéket;
Hogy kedvre gyúlnak, – amit ti hazúlnat
Szivárványnak néztek!
Gyertek elő mind magyarok kik vagytok,
S a múltakra még ha valamit adtok:
Itt ettől a földtől, sok nagy elődtökről
Csodákat hallhattok.
Rákóczi, Bocskay, Thököly, Bethlen,
Itt voltak itthon, e sas-fészkekben.
Magyar szabadság, innen lobogtatták
Zászlóidat fennen!
– Gyertek elő mind, magyarok kik vagytok.
Erdélynek ti még adósai vagytok.
S a magyart szerette: azért teremtette
Az Isten a kardot!…
Történet nem válhat rút hazugsággá,
Se honszeretet hazaárulássá,
Magyar föld ez itten, – és él az Isten:
Hogy nem is lesz mássá!
Óh, fenyves erdők sok karácsonyfája, –
Magyarok Istene ha g y ű j t ö d alája,
Ki e földet lakja mind, egy ünnepnapra,
Egyetlen családba,
Egy m a g y a r családba.